Kun-Halas, 1898 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1898-08-14 / 33. szám
II. évfolyam. 33. szám. Kun-Halas, 1898. Augusztus 14. KUN-HALAS SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : Fő-uteza 1254. Megjeleli minden vasárnap. TÁRSADALMI HETILAP. HIRDETÉSEK DIJA: 3 hasábos petit sor előfizetőknek 3 kr. nem előfizetőknek 5 kr. Kis Hirdetőben 40 kr. bélyegilletékkel. Egyes szám ára 10 kr. Előfizetési ár: egész évre 5 frt, fél évre 2 írt 50 kr., 3 hóra 1 írt 25 kr. Nyilttér: 3 hasábos petit sor 10 kr Ész n é 1 к ü 1. и. Es most jön a f о t о g r á fi a, szellemi Röngen-sugarakkal. Ami azt teszi, hogy azoknak a f u r a embereknek nem csak külső kinézését, hanem a benső világukat is a közönségnek bemutatjuk. Az első felvétel: Mikor olyan hétköznapi-féle dologról diskurálnak, a m i- bez értenek, akkor egészen emberi kinézésűk van. Ruhában járnak, két lábon 'állnak kezüket ruhájuk zsebébe csúsztatják. Fejűket logfolül viselik, hogy az inggallér fel ne csússzék s a kalapot legyen hova tenni. Szakáit rendszerint nem viselnek, bajuszuk lelógó; orruk, szájuk egy ; szemük, fülük kettő. Többé- kevésbbé barátságosak; igen szépen el lehet velük beszélgetni. Meghallgatják az okos szót s nem rngdalóznak az ellen. Egy szóval ember-kinézésük van kivül- belűl. Második felvétel: Mikor azonban valami magasabb, nemesebb, a közérdeket érdeklő s a jövőbe meszsze kiható közjóról van szó, akkor egészen átváltoznak. Ruhájukat nem vetik ugyan le, de mintha hirtelen négy-kézlábra állnának, — hogy igy „marsadjusztirung“-ban könnyebben fellökhessék az embert. Fejűket ilyenkor nem legfelül, hanem hát- gerinczükkel egy irányban vízszintesen viselik. Az inggallérjuk ugyan még mindig nem csúszik fel, de a kalapjuk, az legurul. (Pedig a „kalapot“ a köznépnél a „férfi“ méltóság egyik jelképének tartják.) Szakállukat még ekkor se növelik meg, — de a bajuszukat olyan-féle kép borzolják előre, mint a krampuszoknak szokott tenni. Ilyenkor igen félelmes emberek. A további változás rajtuk még az, hogy ilyenkor úgy tűnnek fel, mintha nem egy, hanem két orruk és két szájuk lenne ; oly annyira szuszognak és kiabálnak. Aztánmintha nem két, hanem egy, sőt semmi szemük és semmi fülük se lenne, oly annyira érzéktelenck a Jó meghallására és a Szép, a Nemes meglátására. Ilyenkor igen barátságtalanok, haragosak, dühöngenek s egyáltálában nem lehet velük szépen beszélni. Ilyenkor az okos szó iránt nincs érzékük, nem akarják még meghallgatni se, — mintha öklelni szeretnének. Ha pedig egy kis Röntgen-sugárral a belső fotográfiájukat nézzük,— igazán elijesztő képet látunk. A lélek helyén egy tömérdek sivárságot találunk, olyan sivatagot, a hol nemhogy még egy jó és nemes gondolat enyhelyet találna, de még egy oktalan teve is éh-szomjan veszne. Valami keserves dolog lehet a kietlen pusztában a zivatar. Epen olyan, mikor ezek nagy morajlással felzudulnak. Ilyenkor egyáltalán nincs emberi kinézésük. Mert a lélek, — a mi a testet, Emberré teszi, — számkivetésben valahol a niarvanában barangol. Szomorú fotográfia, — de találó. Gyulai István uram, ez válaszunk a múlt képviselőtestületi közgyűlésen megcselekedett kirohanására, a melylyel e lap szerkesztője által a halas-maj- s a i V a s u t és а со n verzió érdekében beadott indítványt, valamint az egész ügyet felöklelni akarta. Hogy harmiczharmadma- g á V a 1 nem tudta a jónak, a nemesnek a hasznosnak útját állani, azért nem к e n d t e к e t illeti a hála és köszönet, hanem azokat, akik e város közjaváért síkra szállottak! Ámde, — megbocsájtunk, s elhiszA „KUN-HALAS“ TÁRCZÁJA, Boszniáról. Irta: Kozies Zoltán. (Folytatás.) A lakosság férfi része rendkívül mogorva, magába zárkózott és barátságtalan. Különösen a törökök még ma is azzal a vak gyűlölettel viseltetnek irányunkban, mint 20 év előtt. Akárhányszor megesik, hogy ha az öregebbje mellett elhalad az ember, az, anélkül, hogy valaha látta volna, dühösen végig nézi a „schwábát“, morog valamit a fogai között, a melyről azt hiszem, hogy bizonyára nem imádság. Kitudja, egy-egy ilyen dühös öreg kezeihez hány ártatlan magyar baka és huszár vére tapad a régi időkből. Pedig, igazán a legrntabb hálátlanságnak lehet mondani ellenszenvüket. Országuk megszállásáért csak a legnagyobb köszönettel tartoznának, mert az a jó bánásmód, melylyel irányukban — érdemök ellenére — úgy a katonai, mint a polgári kormány viseltetik, ezt mindenesetre megérdemelné. Régi vallásuk tiszteletben van tartva, hasonlóképen régi törvényeik is, ami uj van a törvények terén, az csak mind jó, hasznos. Kiváló érdeme a kormánynak, hogy az egyéni tulajdon, a személyes szabadság, a közbiztonság, joguralom csak úgy biztosítva vannak, mint bármelyik müveit államban. Aki pedig ismeri ennek a népnek a vér alkotát, gondolkodás módját, azt a fanatikus ragaszkodását a régihez, ha rosszhoz is, az eltudja gondolni, hogy milyen erős volt az occupatio óta lefolyt 20 évi munka: az elmaradt, — hogy úgy mondjam — vad országból, egy fejlődésnek indult államot alakítani, melyben az első lépés, minden téren megvan már téve a czivilizatio ösvényéhez. I)e ennek a jelentőségét a jelen nemzedéke Boszniának, aligha fogja megérteni, mert ez a köszönet, a hála helyett, gyűlöletet hord szivében. Ott, ahol ez előtt 20 évvel még gyalog sem lehetett járni, ma már büszkén prüszköl végig a czivilizatio előharczosa: a kis, keskenyvágányu bosznia-herczegovinai államvasut, mely Boszna- Bródtól indulva, egész a Horvát tengerpartig, Metkovicsig. vezet, tehát több mint 500 kilometer utat tesz meg, összekötve egymással Boszniának számbavehető városait s végig sivitván Bosznia kincstárán, a termékeny, bájos Boszna- völgyön. Talán nincs a világon vasút, melynek kiépítése oly sok fáradságot és költséget igényelt volna, mint ez. Ha az ember nézi azokat rengeteg kőbányákat, melyeket át kellett furni, szétrobbantani, sok helyen egész hegyeket megsemmisíteni, azokat a rengeteg vashidakat a vizek és szakadékok felett, ha ehez hozzá gondo’ja azt, hogy mibe kerülhetett az építési anyagnak odaszállitása, holott sehol közelében vasút nem volt, akkor igazán büszkék lehetünk erre a vasútra, már csak azért is, mert tudvalevőleg e vasutat a katonai műszaki csapatok építették, a kik közt ott voltak édes hazánk fiai is. Utas szebb látványban mint ezen a vasúton utazva, máshol nem részesülhet. A vasút egész mentén a kígyózó Bosna folyó mellett vezet, mely páratlan természeti szépségeket varázsol az utas elé. Hol keskeny, égig nyúló hegytömbök között, hol dús zöld termő táblák közt, völgyekben, majd ijesztő szakadékok, bájos vízesések fölött és mellett, az occupatio óta romban heverő falvak mellett, miközben ez a kis óriás oly merész kanyarulatokat tesz, hogy a coupé ablakon kitekintve, az utas sokszor úgy látja, hogy a mozdony már-már utoléri a kocsikat. Sok helyen, igen kis körben, csaknem teljes köröket ir le a pálya. A török és a bosnyák is szívesen beleül a vasutba, de, hogy érte, melyhez pedig mivel sem járult, ha mással nem, legalább jó és tiszta szívvel tartoznék, az eszébe sem jut. A humanus intézményekre kiváló gondot fordít a kormány. Iskolák, a legkisebb falukban is vannak, templomok, apácza, klastromok, nevelő intézetek, feles számban. Feltűnő sok férfi és női szerzetes-rend van, melyek a hegyekben, elszórtan épült klastromokban vannak elhelyezve. Ezek a szerzetes-rendek rendkívül szigorú szertartásnak. így pl. hogy többet ne említsek, a Sarajevo melletti, u. n. „Belhanien Kloster“ női tagjai a legtikkasztóbb déli hőségben kapálnak, kaszálnak, szénát gyűjtenek a legnagyobb kitartással. Más szerzetes rendek a gyermek neveléssel foglalkoznak. Igen megható látvány volt Űrnapján Sarajevóban az ünnepélyes körmenetben, a legkülönbözőbb szerzetes-rendek vezetése alatt megjelent fehér ruhás leánykák tömege, kiknek a katonaság sorfala közötti elvonulása jó fél órát vett igénybe, oly nagyszámmal voltak.
