Halas és Kis-Kőrös, 1897. január-augusztus (2. évfolyam, 1-35. szám)

1897-06-13 / 24. szám

И-ik évfolyam.

1897. vasárnap, junius 13.

Társadalmi hetilap. — Megjelenik minden vasárnap délben.

Előfizetési ár i

Egész évre

.........................4 frt, vagyis 8 kor.

Félévre

..............................2 frt. „ 4 „

Negyedévre

.........................1 frt. „ 2 „

Szerkesztőség és kiadóhivatal: HALASON.

Nádor-utcza, Hahó-féle házban.

Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos :

DÉKÁN! áüPáö,

Társszerkesztö: SAFÁRY GYULA. Egyes szám ára: 20 fillér.

Hirdetési dijak i

Három hasábos petit sorért

.....................8 kr.

Kincstári illeték minden hirdetés után . 30 kr.

Hivatalos hirdetések dija 1 —100 szóig, kincstári illetékkel együtt 1 frt 37 kr.

100 szón felül minden szó 1 krral számittatik.

Munkásainknak.

Munkásaink, hogy saját érdekeik megóvásával mind jobban, jobban kezdenek foglalkozni, azon nem csodálkozhatunk, hisz nálunk, különösen városokban s az alföldön, oly értelmi színvonalon állanak azok, hogy okvetlenül a kapán és kaszán kívüli dolgok iránt is fogékonysággal birnak, látják a körülöttük történőket, fölfogják s a magyar faj emigy is képzett agyával őrölik meg azokat s ha a kezében levő eszköz pihen, vagy ebédre, alvásra tér, szó szót követ s beszélgetésük nem másról foly, mint saját énjükről s közvetlen legközelebbiekről.

Az tény, hogy a megélhetési viszonyok napról-napra nehezebbek. Ezen állapotokat érzi gazdag, szegény egyaránt, de sokkal jobban érzi az a szegény ember, aki feltört kézzel szedi össze a garast, hogy családját s önmagát az éhség, nélkülözés és nyomortól

megmentse. Csodálkozni tehát nem lehet, hogy saját érdekei megóvása szempontjából, saját helyzetének javítása céljából fölemeli szavát, amelyhez joga van, inint bárkinek is. Ezt jól és helyesen is teszik munkásaink, hisz ezzel önmagukat erősítik s ez kötelességük úgy önmaguk, mint hazájuk iránt is, mert csak úgy erős a haza, ha erős annak minden osztálya, erősek, hatalmasok a vezető osztályok, erős a la- teiner osztály, a kereskedő, iparos, de erős és hatalmas a munkás osztály is, mely utóvégre a népesség legnagyobb zömét képezi.

Munkásaink egyrésze azonban igen

/

különös helyzetbe került. Epen olyanformán néznek ki, mint mikor valaki a patyolat bő gatya fölé frakkot ölt s a rojtos nyakkendőt, pörge kalap helyett förtelmes köcsög kalap árnyékolja. Azaz olyan eszméket, tanokat öltenek magukra, a melyek magyar emberhez sehogy sem illenek. Francia

német ész által, az ottani viszonyokra szabott eszméket szednek föl, jobbára idegen, ismeretlen zug-utcai kereskedők által árult portékákat, melyek sehogy sem illenek testükre, sehogy sem állanak 1000 éves termetükön.

r

Es ennek mi az eredménye ? !

Nem más, mint elégedetlenség, s ha tükörbe, saját leikébe néz az ilyen munkás, nem ismer önmagára, idegen alakot lát ott, nem magyart, franciát, németet vagy Isten tudja milyen nemzetbelit.

Ebben tévednek munkásaink.

Ideális, ki nem vihető eszméktől a munkás nép soha jól nem lakik, s a ki ezen eszméket, a népre, számítva annak hiszékenységére rá oktrojálja, rá erőszakolja, az bűnt követ el.

Reális gondolatokat, tanokat kell a munkásosztálynak adni, amit könnyen megért, felfog s a minek segélyével helyzetén javíthat.

Sajnos, munkásaink egyrésze e két

> тлвсл>

Távolból.

A petylitidött húrt újra hangolom És dallani kezdek nyugvó lantomon.

Nem — nem babér és múló glória,

A miért én lantom újra pengetem,

Szivem — csak egyedül — mi dalra készt: Oh, mint szeretlek, drága kedvesem !

A bánat dúlta egykor keblemet,

Már azt hivém, hogy bizton megreped ; Földönfutó, hazátalan levék,

Nem volt, hová lehajtsam bús fejem, —

Te löl a balzsam és te nyúghelyem:

Légy áldva érte, drága kedvesem.

Testvér, rokon és mindenem te löl,

Nem szilire csak, de lángra ott belől; — Kinek szava, kinek tekintete És minden tette áldás volt reám:

A sebre ir, a szívre nyugtató,

Alomba ringató sok éjszakán.

Napim’ hogy tőled távol éldelem.

Azért te mégis itt vagy én velem : a lebke szellő lenge szellete,

Levélt ha rezget ingó fák bogán,

Rólad regél; a zöld csalit húsén Te rólad szól a zengő csattogány.

. . . Bíborban ég a táj amott alant És est imára szól a nagy harang,

Szent áhítattal hosszan hallgatom,

Buzgó fohászt rebegve ajkamon,

Majd istenül ve lantomat verem :

Az ég megáldjon, drága kedvesem !

Mosgay Gyula.

Elválik.

— Elbeszélés. —

Tausz Шегеsztélét61.

Folytatás.

— Testvérem, Róza! — szólt Ilona föleszmélve és őket bemutatva. — Jegyesem, Árnyai Sándor.

Róza mosolyogva nyújtotta kezét Sándor felé, de mintán rápillantott, elsápadt. Megismerte.

— E férfi jegyesed ? . . Ez ? — dadogta.

— Igen! S mi különös van abban ? — szólt Ilona csodálkozva. — Arcotokról látom, ti már ismeritek egymást.

— No csak rajta, gyerekek, mondjátok el, hol találkoztatok már ! — szólt közbe most az öreg.

— El fogom mondani, — viszonzá Sándor, — hanem menjünk ki innen, útközben ráérünk.

Visszanyerve hideg vérét, minden föl

tűnés elkerülése végett kivezette és kocsira segítette a társaságot. Itt azután Róza vitte a szót s elmondta, mikép mentette meg őt Sándor. Az éjjeli találkozásról természetesen emlités sem volt:

Ilona és atyja az elbeszélés végén hálásan szorították meg Sándor kezét.

— Rossz ember, hát miért nem mondta ezt meg nekem régen ? Olyan hálás lettem volna érette. — Mondta Ilona szemrehányó hangon.

— Köszönöm, öcsém ! Látom, hogy nem halt ki a fiatalságból a régi magyar vér. Hej ! mikor én még olyan fiatal voltam, mint öcsém- uram! — mondta az öreg Hallai és bek kezdett kedvenc tbémájába, a régi jó idők emlegetésébe.

— S te sem Írtál nekem erről, Róza ! — folytatta Ilona, testvéréhez fordulva.

—- Ennek igen természetes a magyarázata ! — szólt Róza, ki látszólag visszanyerte rendes jó kedvét, lialavány arca azonban azt mutatta, hogy ez csak látszat. — Árnyai úr és én csak néhány percig láttuk egymást s eszünkbe sem jutott egymás nevét tudakolni. Többet pedig nem találkozhattunk, mivel férjem a szolgától megtudva a történeteket, másnap már tovább vándoroltunk, nehogy meg kelljen hálálnia megmentésemet.

Sándor némán hallgatta ezt, mert Róza