Halas és Kis-Kőrös, 1896 (1. évfolyam, 1-35. szám)

1896-05-10 / 2. szám

hü ragaszkodásra tanítják a haza ifjú nemzedékét.

Iskolánk megbízásából engem ért a megtisztelő kitüntetés, hogy az itt egybe- gyült díszes közönség előtt hangot adjak azon általános érzésnek mely e nevezetes emlékünnepen mindnyájunknak lelkét eltölti!

T. közönség ! Emlékünnepet ülünk ama világra szóló esemény emlékének felújítására, midőn egy nemzet magának hazát újított, azon nagyszerű eredmény felgondolásának hatása alatt, hogy ez az akkor megalapított haza ma ezer esztendő elmúlta után is fennáll. Végig gondolunk e tiz száz esztendő rengeteg időhalmaza fölött, azon viszontagságos eseményeken, melyeknek nemzetünk ez idők alatt részese volt, a jó és rossz napokon, melyek reá felvirradtak, végig gondolunk ezeken és eszünkbe jut a költő szava : Isten csudája, hogy még áll hazánk.

Valóban Isten csudája. De bármily csodás és fenséges legyen ez az eredmény, melyet nemzetünk e földön fönállásával a mai napig kivívott; megkellett erre nézve lenni a természetes okoknak is, melyek lehetővé teyék azt, hogy egy marknyi nemzet, m.eiy idegen földről idegen viszonyok közül szakadt ide, az oly állandó és erős gyökeres volt, hogy alkotása e földön az ezredik évet megérte. Ez okoknak felderi-j tésével kívánok ez alkalommal foglalkozni, azzal, hogy tekintve mind ama kedvezőtlen körülményeket, melyek közt nemzetünk a honfoglalást végrehajtotta, minden ellenséges viszonyokat, melyek közt az egyszer elfoglalt hazát ezer éven át fentartotta, miben találhatjuk meg' okát és magyarázatát az akkor létre hozott alkotás állandóságának.

Nem mellékes és nem lényegtelen kérdés ez ezen a napon. Már az a tény, hogy a magyar nemzeti állam az ezredik évet is -e földön megérte, a nélkül, hogy hízelegni akarnánk nemzeti hiúságunknak, a világtörténet egyik legfényesebb tüneményének kell tekintenünk.

Hogy ennek jelentőségét kellőleg megítélhessük, tekintetbe kell vennünk úgy saját népünk akkori viszonyait, mint a földnek, mely immár ezer éven át hazánk, természetét és tulajdonságait nem, különben azt a világtörtéueti helyzetet, a melybe itt bele jutottunk.

A mi a magyar nemzet honioglaláskori állapotát és viszonyait illeti, arról részletes tudósítások nem maradtak ránk. Annyi azonban bizonyos, hogy nemzetünk létszáma a honfoglalás idején aránylag csekély volt. Ellenségeink most is azt vetik szemünkre, hogy kevesen vagyunk. Akkor még kevesebben voltak. Egyik hazai krónikák a 108 nemzetség harcos tagjait 2loooo-re teszi,

láthatta. Látta, mily sápadtak arcai, mily felhős homloka, kihaltak szemei, s mily dacosak keskennyé vált ajkai. Érezte, hogy idegei fáradtak, kimerültek a küzdésben, szeretett volna menekülni messze, messze; vagy meghalni, a mi a legjobb lett volna. Merengésében lehunyta szemhéjait és el- szendergett.

A szobalány ébresztette föl jelentve, hogy az inas itt van.

Jól tudta, mit jelent ez. A hagyományos búkét érkezett meg és majd egy vagy két óra múlva a gyűlölt vőlegény.

Az inas óriási rózsacsokorral lépett be melyet hajlongva nyújtott át a grófnőnek, ki meg se tekintve azt, igen szép fehér rózsát tépett ki abból, melynek egyik felső szirmán feltűnően két vörös sáv húzódott végig.

E pillanatban a nyitott ablakon csicseregve fecske röpült a szobába, párszor körül röpködte a szobát, és teljes erővel repült neki a tükörnek, azt hive, hogy az nyitott ablak. A vastag üvegü tükör ellent állott e rohamnak, de a szegény kis állat gondatlanságának áldozata lett. Össze-törve hullott alá a padlóra, hol pár percig még vergődött, azután kimúlt.

A szobalány fölvette és átnyújtotta Sarolta grófnénak.

(Folyt, köv.)

a mi körülbelül I millió létszámnak felelne ] meg. Egy arab följegyzés, melynek szerzője a magyarokat még az Etelközön ismerve 20.000-re teszi harcosaik számát, a mi viszont alig 100.000 főnyi összes létszámot hozna ki. E két eltérő adat tekintetbe vételével a történetírás középszámitással fel millióra teszi a magyar nemzet létszámát a honfoglaláskor.

Bármelyik itt e számok közül, az anyagi erőnek az a mértéke ahhoz a feladathoz, mely e földön a magyar nemzetre vár, csekélynek mondható. Mert ne feledjük, hogy az a föld a melyen ők akkor megtelepedtek, azelőtt már századokon át a népek versengésének állandó tárgya volt.

Elszámlálni is sok azon hosszú sorát a népeknek, melyek a magyar Jnemzet ide jövetele előtt is a hármas hegy és a négy | folyó vidékén birodalmat alkotni megpró- i báltak és a melyeknek itt hosszabb-rövidebb ideig fennállott birodalmaik mind tönkre mentek. Laktak itt először kelták, géták, jazygek, géták, | római gyarmatosok, hunok, gepidák, góthok, avarok, langobár- dok különféle szláv törzsek, s mind e tömérdek népből egy sem volt képes e földön gyökeret verni. Vagy elveszett itt, vagy tovább költözött.

E népek sorából az a tanúság, hogy e földön, mely a magyar nemzet hazája az államalkotás és fenntartás, a legnehezebD emberi feladatok közé tartozik, könnyű államot alkotni és fentartani a félreeső és elszigetelt területeken, mint pl. Angliában, vagy a Scandináv félszigeten, vagy a Pyre- nek mögött vagy az olyan terméketlen és zordon tájakon, a minők Európa ószaki részén terülnek. Mert ott az elszigetelt helyzet természetes védelmi eszközül szolgál, s a rossz föld és a kellemetlen éghajlat nem inger támadásra a szomszédokat.

De ez a föld, a melyen a mi nemzetünk birodalmat alkotott, nem ilyen. Ez a föld másfél ezer év óta útjába esett minden néptolongásnak, a népek vándorlásának valóságos országutja volt s a mellett talajának jóságával, termékeinek gazdagságával csábított mindig minden szomszédot.

És a magyar nemzet ezen a földön mégis fentartotta ezt az országot ezer esztendőn keresztül. Azon népek közt melyek előttünk itt jártak s állandó hazát szerettek volna itt alkotni, volt akárhány, a mely anyagi erő és létszám tekintetében sokkal több és hatalmasabb volt. mint a mi nemzetünk, s azok mégis elpusztultak innét. Ezen a földön másnak, mint a magyar nemzetnek, állandó államot alkotni nem sikerülc.

Azt sem lehet pedig mondani, hogy ; a magyar nemzetnek e vállalatát talán azért koronázta ily fényes siker, mert akkora, mire őseink ide érkeztek, Európa nemzetközi viszonyai már végleg meg voltak állapodva, hogy a mint itt létrejött uj alakulás \ beleilleszkedett a környező állapotok kon- j szolidált rendjébe, azontúl már mintegy ma- I gától is fennállott.

Egyáltalában nem igy áll a dolog.

Európa története a mi óta mi e mostani hazánkban lakunk, ‘az államalakulások, átalakulások és végleges elenyészések folytonos folyamatát mutatja. Sőt ha a mai államok keletkezése idejét keressük, azt fogjuk találni, hogy a mi hazánkon kivül Európában ezer éves állam egyáltalában nincs. Ezer éves sőt régibb nemzet van itt több is, de ezer éves állam csak egy van: a magyar. Mert azok a nemzetek, melyeknek ezer évvel ezelőtt Európában államaik voltak, részint elenyésztek, részint államaik enyésztek el. Azok az államok, melyek ma fönnállanak Európában, mind újabb keletűek. Arra, hogy egy és ugyanazon nemzet egy és ugyanazon földön egy és ugyanazon államot fenntartott volna a lefolyt ezer évben, mi vagyunk az egyetlen példa. Európa államai körülöttünk keletkeztek és elenyésztek időnként minden felforduló és újjáalakult hazánk pedig a népek forrongásai közt, ha néha meg-meg rendül is, megáll a talpán állandóan mindig, mint valami szikla a tengerek habja közepét.

A világtörténet e páratlan tüneményének oka és magyarázata tehát méltán

érdekeihez nem csak minmagunkat, de az idegent is. Azon tényezőket, melyek ezredéves fenállásunkat megmagyaráznák és érthetővé tennék, láttuk, hogy nem találhatjuk meg sem az anyagi hatalmi eszközökben, sem ezen földterület földrajzi vagy természeti viszonyaiban, sem valamely nemzetközi kedvező helyzetben. Sőt ellenkezőleg mindezek a körülmények épen ellene működtek azon nagyszerű feladatnak, a melyet a magyar nemzet e haza megalapításával és fenntartásával megoldott.

Az okot ennélfogva nem kereshetjük egyébütt, mint a magyar nemzet faji, hogy úgy mondjam nemzet-egyéni tulajdonaiban Ezeknek megállapítását óhajtom még megkísérlem.

Tisztelt közönség! Nemzetünk legrégibb történetének hazai kutforrásai elenyésztek. A magyar nemzet a kereszténység felvételével oly óriási átalakuláson, ment át, oly teljesen és tökéletesen szakitva addigi múltjával, hogy annak emlékei ez átalakulás következtében csaknem teljesen tönkre mentek, úgy hogy nemzetünk legrégibb állapotára vonatkozólag ma majdnem kizárólag idegen népek akkori tudósításaira vagyunk utalva.

E tudósítások kétfélék. Az akkori nyugat európai népek, főleg a németek közelről lévén érdekelve a magyarok betelep-lése által, történeti följegyzéseikben sokszor megemlékeznek őseinkről. E följegyzések fenma- radtak s hosszú időn át ezek képezték a történetírás számára az egyedüli hitele kut- forras a magyar nemzet európai életének első időszaka felöl. Ezekkel szemben nemzeti hagyományunk és az azt följegyzett hazai krónikáink, mint nem megbízható és nem elég tekintélyes források, számba sem jöttek. Ez egykorú német krónikák följegyzései nyomán, mivel hogy más hiteles értesülésünk a dolgokról nem volt, szinte magunk is belenyugodtunk azon felfogásba, hogy a honfoglaló örök a fele hóditó barbárok és félvadak voltak, s kik ta án föllépésük vakmerőségével, vagy ki tudja miféle különös isteni kedvéből tudás elérni azt, hogy ámbár kevesen voltak, itt mégis ezer evre szóló birodalmat tudtak megalkotni.

Öntörténetünknek azonban az újabb időben számos más forrásai is uyiltak meg, melyek a régibb történetírás semmit sem tudott. Ezek szintén egy korú loljegyzések az ösmagyarokról, de nem Európai, hanem ázsiai népekből erednek. Ezek márói kereskedői, kik a magyarokat még a mai hazában megtelepedés előtt ismerték, köztök sokszor megfordultak, szintén följegyezzék róluk tapasztalásaikat. E följegyzések, a történetírás számára; melyek évszázadokon keresztül kiaknázatlanok, sőt és veretlenek voltak, hála jeles tndósaink munkálkodásainak, mind nagyobb számmal kerülnek elő napjainkban a közszázad zugaiból hol eddig el voltak temetve.

Ezek és az egykorú német krónika- irók müvei közt az a nevezetes különbség is van, hogy mig ez arab és perzsa kalmárok szinről-szinre látták a magyar nemzetet, és köztük járván személyes tapasztalásból ismerték állapotaikat s a mellett se mellettök se ellenök elfogulva nem voltak, addig a magyarokról eddigi tudomásunkat szolgáltató német krónikairók, mint jámbor szerzetes barátok klajstromaik celláiból Írták le őseinket hallomás és szóbeszéd után, a nélkül hogy csak egyet is láttak volna közülök. A mellett pedig a magyarok által akkor Európában keltett közrémület hatása alatt ellenséges indulattal voltak eltelve irántuk.

A személyes tapasztalatokon alapuló és elfogulatlan kezektől eredő keleti tudósítások nyomán a történetírás egészen más képet ad most őseinkről, mint eddig a tájékozatlan és ellenséges följegyzések alapján tehette,

E források nyomán tisztán állhat ma már előttünk azon kérdés megfejtése, melyet az imént említettem, annak t. i. hogy mi oknak kell tulajdonítani azt a nagyszerű sikert, hogy a nemzet bár létszáma és anyagi ereje csekély volt, a legélleményesebb vi-