Halas és Kis-Kőrös, 1896 (1. évfolyam, 1-35. szám)
1896-06-28 / 9. szám
melletti tracscsok, mégis bénitó- lag hatnak az egylet működésére. Határozottan kevesbítik az egyleti tagok számát, elterelik az érdeklődést az egyletről, igy erkölcsi és anyagi kárt okoznak. A lelkesülni tudó hölgyeket más nemes, a női hivatás körébe eső tettek keresztül vitelétől elriasztják, kárt tesznek az egyletnek, kárt a városnak, kárt a közönségnek kárt önmaguknak. Az egyleti tagoknak nem volna szabad a mindenféle mende mondák hatásának kitenni magukat. Küzdeni kellene a célért, nagyobb erővel, enerzsiával s ha valaki akadálylyal lép elóbiik, tartsák fel magosán azon lapot, melyen az egylet harmincnégy éves utjának térképe van felrajzolva s e hosszú fáradságos, göröngyös útnak, — a tagoknak a munkán, kiadáson kiviil szalmaszálnyi sem jutott —szemléltetése bizonynyal mindenkit hallgatásra, elismerésre, meghajlásra kényszerit, A nőegylet az említett hiba miatt szigorúan, ridegen ragaszkodik az óvó intézethez és azontúl szereplése tovább nem terjed. Pedig alapszabályai világosan kimondják, hogy: az egylet célja az óvó intézet fen tartása mellett a közerkölcsiség és nevelés emelése. Váljon az első célon kívül az alapszabályokban előírtaknak eleget tesz-e? Váljon van-e valami nyoma, hogy Halason a nagyon is sok elzüllött, vagy eizüllni készülők érdekében lépéseket tett volna, hogy azokat a tisztességnek megmentsék ős a becsületes kenyér szerzés útjára tereljék ? Vagy van-e nyoma, hogy nyomorult szegényeket, különösen nőket, gyermekeket segélyezne ? Vagy van-e, volt-e nyoma, hogy az egylet olyan nőknek, kiknek a természettől nem adattak meg mindazon kellékek, melyekkel képesek volnának férjhez menni, vagy képesek volnának nehezebb munka végzésére, kézi munka tanítással, — legyen az kosárfonás vagy legfinomabb csipkeverés — tisztességes kenyeret nyomna kezükbe? Ezekre hívjuk föl a nőegylet figyelmét s bizonyosan, ha kiterjeszkedik ez oldalra is, teljesen hivatásának magaslatán fog áliani és a mellett, hogy városának nagy hasznot tesz, hézagot pótol, sok könnyet, bánatot, korai ráncot fog letörölni igen sok arcról, melyeknek helyét hálás mosoly alti a föl. Munkás állapotok. Bátran, minden habozás nélkül kimondhatjuk, hogy a Kárpátoktól az ; Adriáig, a székely havasoktól a Morva folyóig, tehát széles e hazában nincs oly boldog élete a paraszt munkásnak, mint nálunk : Halason. A jó munkások legnagyobb részének, ha csak szerencsétlenség nem éri szegényeket, háza, szőleje s veteményese van. Igazi boldog családi életet élnek. Magának dolgozik első sorban. S hogy a munkában nagyobb öröme teljék : maga is napszámosokat fogad s dolgozik szívesen hajnaltól napestig. Társaságban a nehéz munka is könyebbé s a nap rövidebbé válik. Az ilyen Önállóságra törekvő igazi jó munkás sohasem fogad a maga munkájához segítségül olyanokat, a kik irtóznak a reggeli és estéli szürkülettől vagy a meleg nap sugarától, de annál jobban szeretik a baglyák és diófák sűrű árnyékát, hanem rendesen magához illő jámbor társakat keres, kikkel szivesen eszi egy bográcsból a lebbencs levest vagy a jó tepertős tarhanyát. Úgy gondolkozik, hogy azok a módis áldemokraták csak uraságoknak valók. A jó munkás ép oly szivesen dolgozik másnak, mint magának, idején fog a munkához s akár van jelen a gazda, akár nincs ,nap estig lelkiismeretesen dolgozik. S ha egész héten izzad, fárad, dolgozik is a pusztán : szombaton este siet haza boldog családi tűzhelyéhez. Zápor eső, szélvész, vihar, sötétség nem tartja vissza útjában, mert a rég nem látott ,,annyuku forró lepényre s még forróbb ölelésre várja haza. A melyik napszámos szombaton este haza nem tart : csaknem bizonyos, hogy a családját nem szereti, de annál- inkább a d e p ó к a t. Az ilyen depó Műinek, a mikor ez valami szamárfület mutatott imádójának. Olyan kedves kis baba volt. Itt nőtt fel közöttünk, szerettük, játszottunk vele ; és bálványoztuk. Áldott jó szive volt. Utolsó krajcárját oda adta a koldusnak- Télen prémes, drága felöltőjét adta le magáról az iskolában, egy sápadt didergő leánynak. Vidd haza! nekem majd vesz a papám, mert ő gazdag ember. És Műiké haza ment a hidegben. Meghűlt, ágyba fektették, s két hétig itta a keserű theákat, de nem tett szemrehányást senkinek. * Tizenhárom éves korában hosszú ruhát kapott és voltak szív ügyei. Tizenöt éves korában már bálba járt, souper-t táncolt reggelig. Ha tiz órakor végig ment a corsón, elegáns urak üdvözölték, szivesen „csókolták kezeit“, s a Műiké büszke volt, hiszen már neki is csókolnak kezet. Mamájával, a ki még mindig fess asszony, állandó látogatói voltak a képtáraknak, az akadémiai üléseknek. Divatos csipkéi előhírnökei voltak az őszi saisonnak. A téli nagy bálokon nevükkel kezdődött az „ott voltak“ névsora, s bámulták legújabb szabású, elegáns toüettejüket. A papa pedig, mint egy szükséges, de előtérben felesleges egyéniség, egy csendes sarokban ült és számolta, mennyijébe kerül a ma esti dicsőség, mikor jár le a váltó. * Bálványozták, szerették a Műikét,: de nem merte elvenni senki. Olyan fen- | séges, szép és büszke volt, hogy alig bátorkodtak megközeliteni. ! Egy szép napon, mert az ilyenek j rendszerint szépek, eltűnt közülünk. Egy j fess huszártisztről is szólt az ének, de az ilyenkor mellékes. A boldogság talán nem tartott sokáig. Szegényke az ideálban csalódott, az is olyan simplex ember volt, mint a többi, a kiért kár volt otthagyni a szülői házat. De büszkesége nem engedte többé visszatérni oda, a honnan kiindult, azután meg nagyon megkedvelte a nagyvilági levegőt isSokféle előnyei közül csak szépségét tudta érvényesíteni. Hangja ugyan már nem csengett valami tisztán, hanem szépségéért elnézték a gixereket és bőven tapsolt neki a hódoló közönség- A színpadon jól érezte magát. A mire mindig vágyott, a mi édes álma volt, az beteljesült: ün- j nepelték. Elsőrangú művésznők sorában emlegették és ez elég volt neki, ez boldoggá tette. A virágkoszoruk, a bókok elhódították. Érzéketlen volt minden iránt, csak a publikum tapsai zsongtak örökké fülében. A midőn a színpadon felkerestem, alig ismert reám: talán kicsinyeit, talán nem akart emlékezni a múltra ?! Megváltozott egészen! A lelke lassanként kifáradt a munkában, nehezére esett az uj szerepeket tanulnia, azután megkezdett már fogyatkozni bájaiban, ámbár a szépítő szerek sokat eltakartak. A közönség újabb valamiért rajongott és felfedezett egy viruló, pezsgő vérü primadonnát. Műiké érezte ezt a változást. Eleinte rosszul esett neki, sirt, sokszor éjjeleken át. De nem tudott magán segíteni, mert a korral és a közönséggel küzdeni nem lehet. A régi dicsőség eltűnt. A dicsfény foszladozni kezdett, a lapok pedig olyasmit suttogtak, hogy az ünnepelt Műiké már helyet adhatna az utánna jöttnek, az ifjabb nemzedéknek. És helyt adott. Hiába várták a főpróbára. A premiére elmaradt nélküle. Felé se ment többé a színpadnak. Nem bírta volna el a mellőzést, a kicsiny- lést. O, a ki mindig dicsőségre vágyott, nem tudott második lenni. És azután lekerült napirendről, elfeledték őt is hamar. Helyét, nevét hamar elfoglalta a másik. * A gráci főtéren egy elegáns divatüzletben élénken tracsolnak a lányok- A császári színházban premiére volt tegnap; kritizálják a művészeket, művésznőket. Műiké, a letűnt nagyság, közönyösen hallgatja a discursust. Képzeletében visszatérnek a múlt emlékei, az első siker, a lámpaláz, s hirtelen odafordul á lányokhoz : „a főszerepet különben játszottam volna! . . .“ Irta : Jenő.
