Kun-Halas, 1891 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1891-05-17 / 20. szám
Második 'évfolyam. 20. szám. Halas, 1891. Május 17. KUN-HALAS SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: közp. leányiskola épület. Megjeleli minden vasárnap. TÁRSADALMI HETILAP. HIRDETÉSEK DIJA: 3 hasábos petit sor előfizetőknek 3 kr. nem előfizetőknek 5 kr. Kis Hirdetőben 40 kr. bélyegilletékkel. Egyes szám ára 10 kr. Előfizetési ár: egész évre 4 frt, fél évre 2 frt, 3 hóra 1 frt. Nyilttór: 3 hasábos petit sor 10 kr. Tüzes nyelvek. „És mikor a pünköst napja bekövetkezett, mindnyájan együtt valának egy- akarattal. Akkor lön az égből nagy hirtelen, mint egy rohanó erős szélnek zúgása s betölté az egész házat, amelyben ültének. És nyelvek tünének elébök, szétágazók, mint a tüzé és üle egyenként mindegyikre ő közülök. És megtelének mindnyájan Szentlélekkel és kezdőnek, szólam más nyelveken, amint a Lélek adá nékik nyilatkozniok.“ Erről a csudás történetről és az ahhoz fűzött nagy gondolatokról zengenek ma ékes szavakban és szárnyaló énekek magasztos hangjain a keresztyén világ összes templomai. És a kerek föld akármely helyén alkalomszerűek, találók is bizonnyal amaz igézetes szavak és a belölök merített tanulságok, ámde talán sehol annyira a helyi körülményekhez nem illők, mint épen itt e mi városunkban. Mintha csak egyenest rólunk és nekünk volna Írva ez a történet. Mert valának itt ugyan „tüzes nyelvek11 annak előtte is, csakhogy azok nem a menybéli jótékony fényességből szál- lingózának alá, és nem is „gyújtottak,“ hanem csak „égettek11 és pokolszagu kénköves lángjukkal s mérges párájukkal elűzték a jóra, nemesre, szépre lelkesités lelkét. — Hiszen emlékezhetünk rájok ámbár már olyan régen volt az az idő, A „KUI-НАШ“ TAROMJA. Uj gyógyszer! Nem Koch fedezte fel, hanem én. De azért amazónál jobb; mert ettől, ha nem gyógyulna is meg, aki megpróbálja, de legalább bele se bal. Felfedezésének históriája a következő: A fagyos szenteknek valamelyik homokot okádó napján engem is haza vetett a déli idő. Nem a harangszó ösztökélt e pontosságra, mert annak a hangját elverte a szél: — valami belső szózat adta tudtomra, hatalmas korgással, hogy itt az ebédelós ideje. A házunk táján azonban gyanús csend ütött tanyát. A mozsár-kótogás siketitő csörömpölése ugyan, nem mondhatnám, hogy valami andalító zene; a konyha-szagot sem tartom épen édes mámort lehelő illat-szernek, hanem azért most ez egyszer inkább élveztem volna kelle- meiket, csak a néninek ne kellett volna kitálalni, — hogy nem főzhetett, mert ebben a pogány időben iszonyú rheuma van a karjában; a kanalat sem tudja megfogni. Mit volt mit tenni, neki fohászkodtam a tenyérnyi avas szabnának. Sőt, mi több, ezért is nekem kellett a kamrába czammognom, mert a bácsinak meg köszvény hasogatta a lába szárát; rá se tudott lépni. — Este dettó; másnap dettó . . . De ekkor már megkoczkáztattam ezt a kérdést: mikor házaink közt röpködtek, hogy „tán igaz se volt“ — hála istennek, hogy már szinte el is feledtük. A feledés legjobb orvosság minden lelki bajra. Aki feledni tud : az meggyógyul. Városunk közszelleme pedig nem csak tud, de akar is feledni. Szégyenli a múltat. És szinte lázasan siet elmulasztott évek után. Szóval: megteltünk mindnyájan szent lélekkel. Akarjuk a jót, nemest. Teszünk. Testvéresüliink. Más nyelveken szólunk egymásról és egymáshoz, mint annak előtte. A levegőeget megrázta valami nagy dördülés: a mennyei tűz repülő szava. Egyszerre szabad lett a lélegzés, üditő, friss növelő ózonnal telt meg a levegő. Terem, tenyészik a jó mag emberek sziveiben. Megtelénk szent lélekkel. Ez való. Jelekből, szavakból, tettekből látszik ez. Csak még mindig «okán vannak közöttünk, akikben még nem munkás az égi lélek melege, akiknek keblükben a közönyösség kemény jégkérgét még mindig nem sikerült felengesztelnie. De tudjuk, hogy ők is „megtérnek“ elóbb-utóbb, s hozzálátnak majd segíteni, amaz épület emelésében, mely nálunk ez idő szerint mintegy első látható emléke lesz a kibékülés áldásthozó korszakának. Sokan varrnak még nemcsak kékbeli gazdaközönségünk, hanem primipulusaink között is, akik hozzájuk és a szent ügyhöz méltó áldozataikkal még mindig késnek az épülő iskola fundamentomának megvetéséhez. Hisszük, hogy nem sokáig késnek már. A közénk szállt Szent-Lélek meg fogja termékenyíteni az ő sziveiket is lelkesedéssel, áldozatkészséggel. J. Törik, szakad ___ — Megint a szabályrendelet. — Februárban volt a városi szabályrendelet uj tervezete tárgyalásra kitűzve. A közgyűlés előtt két héttel, febr. 15-én megjelent számunkban megírtuk, hogy a szabályrendelet változtatása most nem időszerű, a közigazgatás radikális átalakítása várható lévén a közel jövőben. — Hozzátettük azonban: „Tudjuk ugyan, hogy a vármegye egy határozatában utasította a várost, hogy a szabályrendeletet dolgozza át. De hát akkor még a megyénél nem látták ilyen közel jövőben az átalakulást, s nem hisszük, hogy odafönn törik-szakad ragaszkodnának ehhez az utasításhoz, ha felterjesztés menne „a papa male informato, ad papam melius informandum“. (Hogy a közigazgatási reform a városokra nézve is közel jövőben várható, ezt mi akkor magának az alispán urnák a tisztujitás alkalmával tett kijelentése alapján irtuk. — „Én, ki közelebb állok a magasabb körökhöz, tudom a készülőben levő reformokból azt, hogy a rendezett tanácsú városok autonom jogköre bővíttetni fog . . .“ Ezek voltak alispán ur szavai. Ezt csak közbevetőleg jegyezzük meg.) A február 28-án tartott közgyűlés azután a szabályrendeletet szépen le is vette a napirendről s elhatározta, hogy fölterjesztés menjen a megyéhez az átalakításnak a reformtörvények meghozataláig leendő függőben hagyása eránt. A fölterjesztés (jó későcskón) ápril 20-án — Hát a szomszédasszony nem segíthetne. — Dehogy teheti, lelkem! Hisz’ annak meg minden tagját elállta a csúz. Bosszúsan és éhesen siettem fel a vendéglőbe. ■— Csakhogy ott is szintén csuz kínozta mindakét szakácsnőt. De még a többi koresmá- rosnéknak is, valamennyinek rheumatikus bán- talmai voltak. Sőt az ismerőseimnél is mindenütt ezek a tünetek mutatkoztak. A kutya sem ugatott meg: az is köszvénytől zsugorodott lábaival vesződött. A patikusok sürgönyöztek fel a központba, hogy rögtön találjanak fel valami orvosszert köszvény ellen, mert itt, a halasiaktól meg lehetne belőle gazdagodni. A betegek pedig kezdték ráadni a fejüket, hogy átrándulnak Szabadkára. Csakhogy drágál- lották és messzilettók. Dehát mit tegyenek! ha egyedüli kúrája e nyavalyának a gőz. Ámbár az is igaz, hogy igy utazás-közben még veszedelmesebbé válhatik a baj, ha a beteg fürdés után a légvonatos kupékba üí. — Be jó is vón’ most, ha ide jönne az a Káczfürdő a helyünkbe! . . . Denique estére úgy tele beszélték a fülemet a rheumatikus betegségek mindenféle kínaival, hogy nekem is bele állt a két lapocz- kámba a zsiborgás. De nem panaszkodom, mert épen ez a balesetem hozta meg azt a szerencsémet, hogy most a tudományt meglephetem egy uj felfedezéssel. Ágyba kellett feküdnöm. Napokig hencse- regtein már a kemény madráczon. Elfeküdtem testemnek minden részét. Zsibbadtak voltak tagjaim. ünottá lett előttem a szoba. Felkeltem és elhatároztam, hogy szórakozást keresek. De Halason hol? Vásári trombita-zaj ütötte meg a fülemet. Az oda csalt a „promenádra.“ . . Ahá! Hisz’ van most nálunk még látványosság is! még pedig kettő! Egyik az állatsereglet; másik a kut-furás. Amazt pénzért mutogatják; emezt ingyen lehet bámulni. — Persze hogy én is oda húzódtam, ahol nem kérnek bilótet; sőt tán még megköszönik, ha az ember segít nekik — nézni. — Vannak-e már 50 méterig, atyafi? — Kétszer 500-ig is; nem 50-ig. — Manót! Hisz’ tán tegnap előtt csak 42-ig voltak még. — Az akkor volt. De azóta B) Nagy János gazda ígért 40.000 frt borra-valót, ha addig fúrjuk, inig magától nem szökik a viz, mint Hód- Mező-Vásárhelyen. Elképedtem az ámulattól. Mik nem történnek Halason ?! — Ki az a B) Nagy János? •— Hát aki Hód-Mező-Vásárhelyen csináltatott ártézi kutat, ez volt az első: A) Nagy János, a második ilyen lelkes ember: az már B) Nagy János. Annyira szerettem volna ezt a B) Nagy János uramat forrón megcsókolni, hogy elöntött bele a forróság.
