Kun-Halas, 1891 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1891-04-26 / 17. szám
1 Második évfolyam. 17. szám. Halas, 1891. Április 26. KUN-HALAS SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: közp. leányiskola épület. Megjeleli minden vasárnap. TÁRSADALMI HETILAP. HIRDETÉSEK DIJA: 3 hasábos petit sor előfizetőknek 3 kr. nem előfizetőknek 5 kr. Kis Hirdetőben 40 kr. bélyegilletékkel. Egyes szám ára 10 kr. Előfizetési ár: egész évre 4 frt, fél évre 2 frt, 8 hóra 1 frt. Nyílttól': 8 hasábos petit sor 10 kr. Tavaszi terveztetés. — Vezérezibkiil tárcza. — (Egészséges humoráról ismeretes úriember küldte be ezt a czikket, melyet könnyed tréfás hangja daczára is érdemes komolyan venni.) Egy igen csinos fiatal özvegygyei találkoztam a héten a vasut-utczán. Ne találgassák, hogy melyik volt; úgy sem mondom meg. Tetszése szerint gondolhat mindenki arra, a kire akar; (fájdalom, van elég fiatal özvegyünk, és hála Istennek, valamennyi igen csinos.) Mondom: találkoztam vele s csak úgy szokásból, a köszöntéssel egy lclekzet alatt kérdeztem tőle, hol sétált. — Ogyelegtem erre a vasút felé, — mondja az én szépem a vállaeskáit vono- gatva, — igazán azt sem tudja az ember, hova menjen itt, ha előveszi az unalom. — S egy ásitás vonaglott az ajkai körül. Hm! — gondoltam magamban, a mint elváltunk — „azt sem tudja az ember . . A, ezen érdemes egy keveset gondolkodni. Annyi tény: az Isten nem azért teremtette az embert, hogy unatkozzék. Az Alkotónak ez az intenciója egészen világosan kirí abból az emberbaráti cselekedetéből, hogy elsőbb plántált egy gyönyörűséges szép „mintakertet“, és csak azután helyheztette bele az Embert. Sőt a midőn látná az Ur, hogy a paradicsom minden komfortja közepeit is igy egymagában spleenre hajlik mr. Ádám s fényes nappal is szunyókál: iziben ada mellé egy tűzről pattant társalkodónőt, hogy legyen kivel dup- lekszeznie almafákról csenett labdákkal. Ezzel tehát tisztában volnánk, hogy az unalom nem életfeladat. Unatkozni nem muszáj. Sőt egy nagyot ugorva gondolatban azt mondom: unatkozni nem is szabad, lévén az unalom sok mindenféle rosszaságnak a szülőanyja. I)e azért tényleg mégis unatkozunk. Klaszikus tanúm rá a fentidézett menyecske,— és ha tetszik: valamennyi fiatal asszony és leány. Mert főképen ő róluk vagyon szó. Mi férfiak csak segítünk valahogy a vérkeringés lomhaságán, ha egy ásításon kapjuk magunkat. A kaszinó, a guriga, egy-egy kis vadászat (Nb.! a szanki határon innen). — mindmegannyi kisegítő a férfi népnek. Aranydiszül közbe-közbe egy kis csöndes udvarlás . . . Apropó ! . . Nos, udvaroltassanak maguknak azok a hölgyek. — Kérem, egy kissé halkabban tessék ezt kimondani. Kis városon nem lehet udvarolni veszély nélkül. Ne tessék rosszat gondolni, csak a megszólás veszélyére czél- zok. A pletyka vadon terem ; mindnyájan szeretjük. (Nem Önt értem, tisztelt olvasóm, csak a felső, alsó szomszédját.) — De meg ez a neme a szórakozásnak — a mint mondám — csak aranydisz, nem lehet vele pazarul bánni, hogy rikítóvá ne váljék. Eésze is csak fiatal özvegyeknek, leányoknak lehet benne, mert a feleségemnek — például — én sem engedném meg. Ilyenkor pedig a kivigyorodó áprilisi napsugár nemcsak a fűszálak fejecskéit vonja erősen fölfelé, nemcsak a farügyeket duzzasztja, pattantja: hanem a szobából is csalja kifelé a népeket, a szépeket, s a tavasz illatát lélcgZeni duzzad a halmos keblekben a tüdő is, (a mennyire a midéi* engedi). Sétálni, mozogni, kívül szórakozni szeret ilyenkor mindenki. Most és az egész nyáron. Szellőzni, sütkőzni ez a vágya a fiatal hölgyeknek, — meg aztán Boschán Teréz sem azért vesződik a nyári kalapokkal, hogy azokat senki se lássa. De hol sétáljunk ? Ha karjára ölti az ember a feleségét, hova vezesse? Ha három-négy hölgyeeske összeverődik, merre vegye útját ? hova menjen csicseregni? A világos nyári nadrág, a vajszínű keztyű, s az esetleges monokli hol találjon a czéltalanul kószáló ütegei számára valami — fix pontot ? A „KIII-НАШ“ TÁRCZÁJA. Kritika. — Pro doino. -— A jegyelárusitó önkénytelen szeszélye egy kedves barna hölgy mellé juttatott a amit szombati estélyen. Az első darabnak vége volt, tapsoltunk erősen, s észrevettem, hogy az én szomszédkám kacsói is szeretnének összeverődni, — de hát ez a férfiak dolga. — Nagysád élvez? —kérdem felé fordulva. — És maga nem? — kérdi vissza a felelet helyett. — De bizony föltettem magamban, s a mint látni tetszik, nem esik nehezemre hű maradni szándékomhoz. — Látja ón csodálom, hogy Ön élvezni is tud. — Már mint én? — Persze hogy Ön. Es én megvagyok győződve, hogy minden élvezete mellett holnapra valami csipős kritikát ir az előadásról. — Nagysád téved; egyáltalán semmiféle kritikát sem irok a mai estéről. — Hát akkor miért van Ön itt? — A kérdés egyenes és őszinte, megérdemli, hogy őszintén feleljek rá. — Nos ? — Egyszerűen azért vagyok itt, ha Nagy- sádnak nincs kifogása ellene, hogy elbeszéljem a mi itt történik. — Hogy csak elbeszélje . . . ? Minden megjegyzés nélkül ? . . . ■—• Rózsaszínű megjegyzésekkel, ha szabad ezt a kifejezést használnom. — Úgy? Szóval Ön előre föltett szándékkal csak dicsérni akar.-— Nem tagadom. — Ez igazán nem rósz. De hisz Önök olyan nagyra vannak vele, hogy első az igazság. —- ügy van, ez a szabály; de hát méltóz- tatik tudni, ez is azért szabály . . . — . . . Hogy meg ne tartsák ? — Nem azért; hanem hogy kivételek legyenek alóla. ■—• Tehát a kritika a kivételek közé tartozik ; abban nem kell igazat mondaniok az újságoknak. —■ Engedőimet; értsük meg egymást. A kritika akkor képez az igazmondás alól kivételt, mikor nincs joga az embernek kritizálni. — Joga? . . . kinek ne volna ahhoz joga? Azt hiszem, hogy azok között, a kik Jókai királyhimnuszát a Magyar Hírlapban kritizálták, volt olyan jámbor fűszeres segéd is, a kiről nem vagyok bizonyos, hogy az édes mamájának meg tudna-e Írni egy levelet hibátlanul. — Pedig teljes joga volt azt a himnuszt kritizálni. Sőt mondok még egy példát. Egyszer tanúja voltam, mikor egy czipészinas vitte a boltból mesterének az újságot, s fütyörészve tanulmányozta belőle útközben a politikai konstellációt vagy a rendőri híreket, s egyszerre csak egy végtelen kicsinylést kifejező kézmozdulattal a hóna alá csapja a lapot: „nem ér semmit, üres!“ ■— és ezért a kritikáért nem is lehetett haragudni, mert a czipészjelöltnek ép úgy joga van Ítéletet mondani az újság felől, mint a fűszeres segédnek Jókai himnuszáról. Mig viszont az a fűszeresjelölt bátran rósz néven vehetné Jókaitól, ha ez véleményt koczkáz- tatna a felől, hogy ő korrektül kever-e például kétféle likőrt — valami vevőnek. •— Es mórt nem volna ehhez Jókainak joga? — Mert az a keverék nem neki készült. A különbség t. i. abban rejlik, hogy a himnusz vagy az újság a nyilvánosság számára készül, a likőr pedig nein egészen. — Tehát Ön szerint, a mi a nyilvánosság elé van szánva . . . — Igenis, azt joga van megkritizálni még a czipészinasnak is. — Nos, és itt talán nem a nyilvánosság előtt játszanak ? — De igen, csakhogy különböztessünk még egy keveset. Nem találná Nagysád igazságtalannak, ha erősen megkritizálna valaki például egy szappanost a lovaglásáért. Szomszédkám egy bájos mosolyt rejtett a legyezője mögé. — No hallja, ezt a hasonlatot megköszönnék a műkedvelők. —- Kérem, hiszen csak négyszemközt mondom illusztráeziojául annak, hogy a kritikában nem szabad a rideg igazságot alkalmazni olyanokkal szemben, a kiknek nem mesterségük a nyilvános szereplés. — Tehát mégsem első az igazság! — Nem mindig. Néha elsőbb az igazságosság. Itt különben könnyű lesz a kettőt összeegyeztetni, mint a kezdetből láttam. — Hogyan . . . ? Nem értem rá erre a kérdésre felelni, mert a függöny felgördült. R—r.
