Kun-Halas, 1891 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1891-03-29 / 13. szám
Második évfolyam. 13. szám. Halas, 1891. Márczius 29. KUN SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: közp. leányiskola épület. Meyjelen minden vasárnap. ■HALAS TÁTM1AT1ÄTMT UFTJJAP 3.* 1 Я 1L U Я ÍJ Я Ll Ж I 1111 1 1JLI Я 1 . nem előfizetőknek 5 kr. Kis Hirdetőben 40 kr. bélyegilletékkel. Egyes szám ára 10 kr. Előfizetési ár: egész évre 1 frt fél évre 2 frt, 3 hóra 1 frt. Nyilttér: 3 hasábos petit sor 10 kr. város haladásának útjában nagy nehéz kő volt ez az álom, alig mozdítható. De mégis álom volt csak, a melyből van ébredés, a mely eloszlik, mikor a nap fölkel. Voltak, a kik sejtették a nap keltét, a kik reméllették, hogy elébb-utóbb világosságot terjeszt itt a jobb belátás napja és meleget áraszt a jobb érzésé. . . . „Annakokáért nagy reggel a hétnek első napján ménének a koporsóhoz, mikor immár a nap felhőit volna. És mondnah vala magok közt: Kicsoda veszi el nekünk a követ a koporsó szájáról ? És oda tekintvén, látták, hogy a kö elvetetett volna: mert felette igen nagy vala“. . (Márk. Ev. XVI.) Hol van az a csoda erő, mely e követ megmozdította ? Ne keressük se a levegő-égben, se a földalatt, se a vizek mélyén ; ott van ez kinek-kinek a lelke bensejében, a szive rejtekében. A neve: jobb érzés. Ez az a bűvös erő, mely a nagy követ elmozdította és megnyitotta a haladás útját. Van-e, a ki gáncsot vetne neki kis- lelküségből ? Van-e, a ki ellene dolgozna annak, a mi szépet és nagyot és maradandót készül teremteni a föléledt jobb érzés ? Ha volna olyan, a ki el akarna maradni, félrehuzódni a haladás utjából: sodorja magával a nemes versenynek hatalmas áramlata 1 Nemes kötelessége e város minden polgárának közremunkálni, vállvetve segíteni mindenütt, a hol e város javára, becsületére, díszére váló munkát kezdenek. Segítse a fejlődést mindenki, a kiben jobb érzés van, tehetsége szerint. Esze munkájával a tanult, két keze erejével a ki bírja, — pénzével, fillérével, a kitől hogy telik, de mindnyája jó indulattal, egymást becsülő egyetértéssel. Ez lészen igaz ünnepe a békének, mely föltámadott. Tavaszi közgyűlés. — Márczius 26. — A nagy hót hangulata szállotta meg a városháza termét. Ama szép, csendes és rövid gyűlések egyike volt a csütörtöki, melyeknek a krónikások nyelvén ez a jelzőjük: „sima lefolyása“. Kezdették a számadásokkal. Felolvasták sorra a számvizsgáló bizottságok jelentéseit a hétféle pénztárról. Valamennyi „megvizsgáltatván, a könyvekkel összehasonlittatván, rendben találtatván“. Hála Istennek, rendben a város szénája. Azután előrántották azt az ördögöt, mely a város és egyház közt a viszálkodást szította. Az ördög megijedt a béke angyalától, mely a városatyák fejei fölött lebegett, és eltűnt nyomT. Olvasóinkat kiknek előfizetése c számmal lejár, fölkérjük, hogy előfizetéseiket megújítani szíveskedjenek. A föltételek a lap homlokéin olvashatók. A KIADÓHIVATAL. A nagy kő. Fölpattan a sziklasirnak súlyos záróköve; uj életre kel alóla a szeretet hitének letemetett eszméje és szárnyalva repül azóta az időtlen időkön át. Az ige győzelmét, az eszmének e diadalát ünnepli ma a keresztyén hívők serege mindenütt. Fölenged a fagynak pánczélos kérge; rügye fakad a fának, ereje támad a piczike fűszálnak, uj élet illata repül a langyos szellő szárnyán; a föléledős- nek ünnepét üli a természet. ... Es ünnepel ez a mi városunk is ma. Mit ünnepel ? * Nehéz volt az álom és soká tartott. A gyűlölködés mákonya elzsibbasztotta e város közéletét, a pártoskodások lidórcz- nyomása ránehezült, és ezalatt a mi élet nyilatkozott is, az csak felvillanása volt a személyes ellenségeskedéseknek, melyek még az álomban is kisértettek. A A „KUI-HA1AS“ TÁRCZÁJA. Ha. — Tavaszi potpourri. — Kisütő napsugár kicsalja földből a füvet, fű közül kikelet virágát. Kicsalja embert a szel- lős szabadba, lelkében kipattanója a gondolatok termékeny rügyeit, a képzelőerő virágbokró- táját . . . Micsoda csudaszép ez az egész nagy világ! Mi szép ez a kis világ, ez a kicsike kis fészek is, amibe mink idehaza élünk. Ez a mi édes otthonunk, ez a mi kedves kis szülötte városunk! Es mennyivel szebbé, kellemetesebbé, büszkébbé lehetne ezt még varázsolni emberószszel, emberkézzel, ha — akarnék. Ha — az utczai sarat meg lehetne valahogyan aszalni aszfald-kemónyre, hogy az „önálló“ kuncsizmák vigabb muzsikát kopogtathatnának rajta . . . ! Ha a járhatlan „járdák“ mentén mindenütt, tehát ott is ahol járda nincsen is, nem is volt, nem is lösz, meg ott is ahol lesz, de — legalább helylyel-közzel —- még „sem fű sem fa“ sincsen mellette: — árnyékos faszególy díszítené a fehérre meszelt házak oldalát . . . Ha a madár olyan jómadár volna, hogy minden faváró üres helyre hullajtana egy szem kicsi magot, ami idővel lombos terebólylyó növekednék: mennyivel szebb képe lenne mindjárt itt- ott még kopasz, meztelen utczáinknak! Vagy ha ilyen faültető parancsolatot rájuk tukmálhatna valahogyan szabályrendeletileg az u. n. „Szépitószeti bizottság“ — a maghordó madarakra . . . ! (Bizony bánná az ördög ekkor, ha az ördög elhordaná is azt a kankalinos jószágitató gémes kutat onnan az „uj“ takarékpénztári palota orra elől, minden dólibábos poózisával együtt!) Ha az ember most gazdag ember volna ! Ha az nem volna épen az örök bökkonő, hogy aki lelkesülni tudna: az tulajdonkópen csak lelkesíteni tud! Látn-e, ha sokunknak, akiknek száz forintunk is aligha akad egyszerre, százezreink volnának, mint amennyi nem egy mándli zsebben húzódozik itt nálunk szerényen: mindjárt micsoda kész szívvel pályáznánk mi azokra az aranyos bötűkre, amik majd az uj Gimnázium szögletfalán hirdetik örök emlékül a világnak: „A tudomány eme csarnoka építéséhez hozzájárultak: X. János 10,000, Y. Sándor 5000, Z. István 1000 forinttal.“ Node hát, ha nekünk nincsenek százezreink, van egyikmásik urambátyámnak, akikről de bizony azt is suttogja most a tavasznyitó napos szellő, hogy bizony meg is nyitják őkigyelmóék a bugyellárist. Jut is, marad is; — azzal tartják . . . A török világtól. A török terjeszkedése és hódítása nem csak abból állott, hogy egyes országokat részben, vagy egészben birtokába vett, lakóiktól adót szedett, hanem — a mi fennállására fontosabb volt — abból is, hogy népességét idegen nemzetekből szaporította. Hogy katonaságának a szakadatlanul tartó hárezokban. megfogyatkozott számát helyre pótolja, sőt gyarapítsa: némely tartományokból rablással szerezte be, másokból pedig adó fejében szedte össze a keresztyén gyermekeket és ifjakat s ezek alkották aztán a hires janicsár hadtestet. Annak pedig, hogy valaki a törökség kötelékében éljen s a török hadseregben szolgáljon, múlhatatlan föltétele volt, hogy mohammedánná legyen ; mert a töröknél a nemzetiség helyét a vallás foglalja el. A mohammedánná levés tehát egyértelmű volt a törökké levéssel. Magyarország területén nem volt szokásban a gyermek-adó, a török tehát erőszakosan rabolta el a magyar gyermekeket és ifjakat, kik aztán a szultáni udvar közelében nevekedtek török katonákká s közülök nem egy jutott magasabb katonai és polgári méltóságra. Az ilyen, fanatikus törökké nevelt magyar gyermekek később, janicsár korukban épen olyan elkeseredett ellenségei voltak szülőföldjüknek s épen oly kíméletlenül rabolták honfitársaikat, mint akár a görög, oláh és bos- nyák gyermekekből vált janicsárok. A sok eset közül egy példáját örökítette meg ennek egy alföldi ballada-töredék, melyben az van elmondva, hogy egy elrabolt és janicsárrá nevelt magyar fiú későbben anyját rabolta el, a kit csak Törökországban ismert föl.*) De nem csak ezen a két módon, rablás és adóztatás utján, szaporította a török a maga népességét s erőszakolta a keresztyénekre a maga vallását, hanem más, igazi török ravaszsággal kieszelt módon is. Ennek a békés utón való *) Deszkről közli Kálmány Lajos, csókái plebáuos, az Ethnographia 1891. évf. 2. számában.
