Kun-Halas, 1890 (1. évfolyam, 1-9. szám)
1890-12-07 / 7. szám
Első évfolyam. 7. szám. Halas, 1890. Deczember 7. KUN-HALAS SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: közp. leányiskola épület. Megjelen minden vasárnap. TÁRSADALMI HETILAP HIRDETÉSEK DIJA: 3 hasábos petit sor előfizetőknek 3 kr. nem előfizetőknek 5 kr. Kis Hirdetőben 40 kr. bélyegilletékkel. Egyes szára ára 10 kr. Előfizetési ár: egész évre 4 frt, fél évre 2 frt, 8 hóra 1 írt. Nyilttér: 8 hasábos petit sor 10 kr. Közegészség és gőzfürdő. Az orvosok rég elismerték, hosszas tapasztalatok bebizonyították, hogy a legegyszerűbb és legolcsóbb — s mégis legtökéletesebb óv- és gyógyszer a világon az okszerű fürdés. Nekünk nem adott az Isten Dunát, nincs ranki szökő kutunk, nem fakaszt talajunk ásványos meleg vizet: — magunknak kell tehát fürdőt teremtenünk ; mint ahogy másutt is gondoskodik a társadalom tagjainak legelemibb életszükségleteiről. Van két patikánk ; állítsuk fel a harmadikat is — egy gőzfürdőben. Tizcnnyolczezer lélek nevében a közvéleménynek vagyunk tolmácsai, egy tekintélyes város közegészségügyének szószólói, a senyvedő betegek érdekében ügyvédkedünk, amikor Halas közönségének tehetősbjeitől azt kérdezzük: „miért nincs önöknek téli fürdőjük?“ Panaszokkal vagyunk megrohanva; — telebeszélve, mint a fonográf, melynek gépezete reprodukálja a bemondot- takat. Idegenek elámulnak rajta, hogy egy ekkora városnak még csak gőzfürdője sincs; a benszülöttek nemesebb gondolkozói bosszankodnak . . . megbotránkoz- nak felette. És méltán! Mert, ha egy kis falu — szerencsétlen földrajzi helyzeténél fogva — kénytelen nélkülözni a közA „KUN-HALAS“ TÁRCZÁJA. Aranyifjuság. — Életkép. — Irta Komjáthy Sándor. — Azért aranyifjuság a neve, mert valósággal szinaranyból van — még; arain nem fog a rozsda. Arany a szive, lelke, kedve; épen azért nagy az agiója. De, mert a nemes érez nyújtható is, bearanyozhatják maguk körül egész világukat. Igaz, hogy néha az aranyozás oly vékony, mint a — füst. .. Ilyen az aranyifjuság! Hisz ilyen mutálunk is van. Csakhogy nem a casinóban, hanem a templom töviben. No igen! mert, a ki már naphosszant irodában görnyed, a mindennapiért aggságoskodik; akinek már legfőbb élvezete a kontra pagát ultimé kiszurkolása: — az nem aranyos kedélyü fiatal ember többé, de kész öreg. —-A gondtalan aranyos ifjúság tarokkozni is — még csak potyára szokott. így legalább nem válhatik vérivé, mert nincs rajta haszon. Inkább addig hát összeállnak birkózni, vagy nótázni-----------vagy labdázni, ha volna hol ?! Mert az már csak szent, hogy az embernek kell valamit csinálnia, ha holtra nem akarja unni magát. . . Nem tudom, hogyan van itt. Az ón fényképem másutt lett felvéve. Ott, hol a „d i á k- gyerekeknek“ vau helyük, ahol labdázzanak, mulassanak: mindjárt a főiskola előtt egy térés kertjük. Ez az övék egészen. Oda „czivil“ be nem léphet. Még a tanár urak családtagjai is egészség legprimitívebb tényezőit: a jó ivóvizet és a fürdőt: — ez megbocsátható. Hisz', ha a természet önként meg nem adta nekik e kellékeket, lehetetlenséggel határos azt társadalmi utón mesterségesen előállitniok. Hiába! pénz a világ kereke! egy parányi község pedig ezt hol vegye ? Igen, de Halas ?! . . . Egy népes város, gazdag nép — valódi „zsiros- száju“ magyarokkal és olyan határral, mely az egész országban negyedik ! Ilyen tehetséges társadalom se tudna m a g a- magá n segíteni ? ! Ekkora vagyontöbb- let nem akarná a legégetőbb életszükségleti anyagokat sem beszerezni ?! De igenis ! Akarták részvények utján — egyesek. Ez azonban kevés. Mi mégsem vagyunk abban a szerencsés helyzetben, mint más városok, hogy az egyesek kezében legyenek nagy tőkék felhalmozódva. Sőt tán szerencse, hogy itt a vagyon meglehetősen el van osztódva. Módos ember a lakosság zöme. Ez a „z ö m“ tehetne; — és kötelessége is segíteni — önmagán. Babó Mihály főjegyzőnk tevékenysége a múlt években egyszer már felkarolta e közérdekű ügyet. Ötven forintos részvényekre bocsátott ki aláirási iveket. De huszonegy alapitón kívül alig került össze ötven részvény. Tekintve, csak estennet sétálhatnak benne egyet-egyet; amikor olyan gyönyörűség hallgatni, amint a diákság összeáll koszomba: dalolni (l)e nem a „Koszorúban!“) Nem a vörös borban keresik a jó kedvet, hanem a saját piros-pozsgás vérükben találják azt fel. Életmódjukban józanok; — ó r- zelineikben ittasak . . . lelkesültek, önfeláldozók, az utolsó kis mendikáns gyerekig. De nemcsak ennek a bizonyítására beszélek cl itt egy szép esetet a szuplikáló „koldus diákok áldozatkészségéről. Alkalomszerűnek is találom e történetet, hisz nemrég haravadt ki az ország egyik szemefénye, Tokaj s a jóltevő társadalom buzog a koldusbotra jutott várost fel- segélni. Mindenki emlékezhetik rá a hetvenes évekből, mikor Budát, Szegedet egymás után seperte el az ár. Egyikre a föld fakasztá ki dagadt medrét, másikat az ég telitett csatornái zúdították el. Szintén egy rendkívüli fellegsza- kadás tette tönkre Egert és Miskolczot, egyugyanazon éjjelen. Akkor én még csak tanu- lócska voltam Patakon. . . . Augusztus 81-ike, vakáczióm utolsó —- estéje volt; reggel indulandók az állomáshoz. Kertünk aranybólű dinnyéinek ez éjszakára is „a diák“ maradt a csősze. — Kis szelepem alá gabalyodya elmélkedtem az ismét elém toppant „diligentia“ gyötrelmei felett. Hogy fogom ón azokat a rettenetes görögszókat kínozni?! Vagy azok engem! Lehetne csak mind úgy megenni őket, mint a görögdinnyét: tudom, nem hagynék belőlük —-magot. hogy a részvényeknek csak felét kell befizetni, még legalább ötször ennyi aláíróra lett volna szükség. — Ez a kezdeményezés tehát hamvába holt. Megölte a közöny, mely mindég mástól várja, hogy a sült gesztenyét kikaparja. De vájjon Főnix nem kelne-e uj életre hamvaiból ? Nem bánták-e meg azóta sokan, amiért akkor nem segítették rakni, hanem elhagyták aludni a tüzet? Ki tudja nem lappang-e a hamu alatt parázs ?! Próbálják meg az illetékes egyének: éleszteni újra. Tizennyolcz- ezer lélek éledne tőle. Valósággal: éledne! Köszvényesek, csuzos betegek sopánkodva áhítoznak egy kis meleg fürdő után. A rlieumatikus szinte érzi, hogy kínos szaggatásait a gőz egyszeribe ketté vágná. — Ha átrándul vele Szabadkára ------hova! az uti,- szállodai- és étkezési költségekkel együtt épen tiz annyiba keríti, mint amennyibe itthon kerülne. Az igaz, hogy azért az árért aztán, mire haza töri magát, kétszeresen visszakaphatja a bajt. De ez még csak a kisebb fele egy létesítendő fürdő pacienseinek. A nagyobb rész még most kevesebbet liede- rit rá. Megélhett nélküle! — gondolja. Konzervatív, mint ősapánk, aki, mikor először látta mosdani társát, bizonyosan igy csúfolta ki: „Minek a’! Hisz’, igy is És én holnapután már — az aromás tur- kesztáu édes-leves bele helyett savanyu „b r u- g ó,,*) száraz karajaiból nyelek nagyokat; vagy felkopik az álam. (Nem a magyar „állam“, mert ól Wekerle, — hanem az enyim 1) Ki fogja már most kicsi hugocskáim ked- viórt a ringlóit tüskéi közt szaggatni a ruháját'? Vagy átúszni a folyócskát, mikor a túlpartra vetette ki a csolnakot a hab? Vagy megmutatni, mire képes a fiuk mersze, ha a toronymagas topolya leghegyón varjufószket pillantottak meg ? Szinte képzeletem elé álltak hugocskáim hátratett kezekkel, nefelejts szemekkel, csókolni való szájaeskáik megypirosságával, — mely néha a fülükig ért. (t. i. nem a szájuk, csak a meggynek piros maszata.) Fejükön megint parlagi rózsa koszorú. Lángoló szirmai leperegtek ingvállacskáikra. A permetező porodák bearanyozták maszatos pofácskáikat. Ok maguk is olyanok még, mint az a parlagi rózsa. Alig vi- ritnak ki a tudatlanság magas burjánából; de ha megérintjük, csakúgy szóródik szét róluk aranyos himpöra a derült, pajzán kedélynek. Milyen jóiziit tudtak kaczagni csak azon is, mikor divatba hoztam Kutya-Bagoson a kézen sétálást. Ez nekik még a czigánykereknól is furább figura volt. Az embernek ilyenkor az ég felé két feje van (t. i. a két lábafeje) s amint igy neki Jódul a menésnek, mindakettő úgy lig-lóg ide-oda, mint a kótyagosó. Csupa neyetni való maskara voltam nekik. Kivált még mikor kiváncsivá tettem őket: hogyan lehet igy össze„) A konviktnsi czipó neve — virágnyelven.
