Református gimnázium, Kiskunhalas, 1939

SZABÓ ZSIGMOND (1940. I 11.) Egyházunk kiváló lelkésze, a fenntartótestület elnöke, 1940. január 11-én tragikus körülmények közt elhunyt, s váratlan halálával nemcsak az egyházat, de iskolánkat is mély gyászba borította. Több, mint másfél évtizedes halasi lelkipásztorságának áldott emlékét hirdetik mindazok az egyházi intézmények, amelyeknek létrejötte, vagy virágzása az ő nevéhez fűződik. Emlékét híven őrzi ez ősi gimnázium is, mert benne nemcsak az igazgatótanács egykori elnökét, hanem az ifjúság és tanárkar igaz barátját is gyászoljuk. A gyászoló iskola kapujából a megboldogultat a következő búcsúbeszéddel bocsátottuk utolsó útjára: Mélyen megrendítő és szívettépően fájdalmas dolog az elköltöző kedves barátot végigkísérni az utolsó út szakaszain és megállóin. A halál lovainak minden lépése kijebb viszi azt, aki a mienk volt, ebből a mi világunkból s közelebb ahhoz a néma birodalomhoz, amelyik egyszer majd a mienk is lesz. Minden lépés egy-egy szakadást jelent az ittmaradók és elköltöző közt, s minden megálló csak arra való, hogy a tegnap még élő, meleg és szines valóságok részenként szavakba foglalt emlékekké halványuljanak és távolodjanak. Ez az iskola kapuja előtt való megállás is arra való, hogy szavakba tördelt emlékképet próbáljunk magunknak rajzolni arról a nemes férfiúról, aki mint élő valóság 16 éven át beletartozott, beleépült ennek az ősi iskolának az életébe is. Mert Szabó Zsigmond, a prófétai lelkű és erejű prédikátor, az iskolának a szerelmese volt. Nem hiába onnan indult el pályája a máramarosszigeti ref. gimnázium vallástanári katedrájáról: úgy jött hozzánk, mint tapasztalt és megértő pályatárs. Kezdettől fogva munkatársakat, a maga hivatásának osztályosait látta a tanárokban, s a legmegértőbb baráti érzés szentelte meg velünk való együttműködését. Sohasem úgy jött közénk, mint ellenőrző vagy rendelkező hivatalos előljáró, hanem mint igazi jóbarát, s mint az egész gyülekezetnek legbuzgóbb, legfáradhatatlanabb tanítója. Megértő és vonzó egyénisége egyik legfőbb tényezője és biztosítéka volt az iskolavezetés áldott nyugalmának. Sohasem parancsolt; mindig csak kért, de egyéniségéből következett, hogy kérése mindig parancs volt számunkra. Szelídségével, bölcs megértésével