Református gimnázium, Kiskunhalas, 1916

Közelebbi korból te veréd ki rendre: Miként vitézkedék maradi Rák Bende, És miként vitézié Csór/ vajda Idán, Mig mi Legnagyobbunk lelke halált kiván. De nemcsak nagyoknak voltál éber öre, A köznép is talált benned éneklőre, Hisz nem azért szülött szalmafedél enyhe, Hogy mi benne örök, szavad el ne zengje. jó Magyar Misinek hetyke legénysége, Kárán tanulása, munkára mentsége: Vén gulyás alakja, nyalka huszár szive: A te arany kezed örök mestermive. Első lopás után hogy áll talpra Gazdag, Intésül népednek meseszóban adtad. Hamis tanú Márkus hogy bűnhődik végül, Ránk te arany tollad hagyta örökségül. A magyar nép éltét családi körében Fülemile-füttyért könnyelmű pőrében, Buját Szűcs uramnak, Juditját Jokának: Te tollad tette le igaznak, mókának. Ám nemcsak a népben önmagad is adtad: Irószobád rajzát, nevetőst ránk hagytad, És szomorú sorsát művész éneklőnek, így a Dalnok buja s Epilógus lőnek. Nevettél magadon vagy sorsodon sirtál, Tamburás öreg ur, mindent hűen irtál, Csak, mi szemkörödben repesett, mint szúnyog, Azt te bűvös csövön elefánttá fuvod. Mert olyan a művész érző idegszála, Hajszálfele húrral hangolt üveg hárfa, Kicsi zaj megüsse, visszhangzik ezerszer . . . Örült ,,eszeveszett — itéli közember.