Községi katholikus Szent László reálgimnázium, Kiskunfélegyháza, 1934
5 télén kétségbeesését a 16. epodos mutatja. Ez nemcsak a legszebb horatiusi költemények egyike, hanem mutató abból a hangból is, melyen Horatius költészete zengett volna Filippi után, ha Maecenas idejében nem veszi őt pártfogása alá. Alighanem volt az epodosok között ennek a költeménynek néhány párja is, melyeknek egyes részleteit később itt-ott ódáiba dolgozta bele. Ok- táviánusban ekkor csak a hóhért látta, a proscribatort — nem is igen láthatott benne ebben az időben még mást — vele szemben önmagát gyámoltalan féregnek, kire akkor taposnak rá, amikor akarnak. Gyűlöli önmagát is és életét eldobná, mint egyik alakjáról mondja, „ha volna egy garasa kötélre“. A mindenkitől való elhagyatottság s kiszolgáltatottság tudata égett bele ezekben az időkben Horatius leikébe, később sokszor előtérbe tolt epikureismusa sem mindig jó palástja ennek. De nem lehet a falusi élet után való nagy sóvárgását sem igaznak tartani csak úgy, ha a sok rosszat megért ember el- elfáradását látjuk benne kifejezésre jutni. A „procul negotiis“ elvét így kell érteni annál az embernél, ki minden idegszálával városinak született s kedvező körülmények között egy-kettőre hadi triounussá küzdötte fel magát. Bizony soká kellett ennek a léleknek higgadnia, míg lantját csak annyira gúnyos költeményekre tudta hangolni, mint a szatírák és epodosok. A szatírák már úgy-ahogy lehiggadt, kevésbbé fájó sebű költő első hangjai, de gyökerükben a lélek azon tájaira nyúlnak vissza, honnan a mi Aranyunknál a „Nagyidai cigányok“ fakadt. Horatius szatíráiban a költő fájdalma az élet kis esetein verődik a költészet aprópénzévé s úgy rajzolódik elénk azokból a költő szomorkás arca, mint az átfestett kódexlap új sorai mögül a régi, eredeti szöveg. A horatiusi költészet megindulásának első alapélménye tehát egy nagy nemzeti gyász, melynek árnyéka a költő lelkére borul. Pályájának első felében ettől nem tud szabadulni. Bárhogyan nézegetjük is a szatírákat s elemezzük rajtuk a költő elődök nyomait, nem tudjuk elhinni, hogy Horatiust tisztán formai érdeklődés vezette ehhez a műfajhoz, ha nem lett volna lelkének olyan telítettsége, melynek ez a forma felelt meg a jegjobban. Horatius eredetisége a szatírákban s epodosokban — hitünk szerint — éppen azon emberi attitude, mely őt ehhez a műfajhoz, mint akkori lélekállapotának leg- hübb kifejezéséhez vezette. Egy költő, ki olyan par excellence lírikusnak született, mint ő, nem csak stúdiumot lát művészetében, hanem önkifejezést is és ha éppen a szatírát választja erre, annak formai okokon kívül belső, élményből fakadó oka is van. A szatírák könnyed, a természetes beszédhez közelálló előadása, a bennük feldolgozott apró-cseprő ügyek megfelelhetnek az elődök hasonló előadásának és tárgyainak, de az, ami a költő érdeklődését ezekfelé tereli, az a szomorúság, a felednivágyás, mely a költő élete ezen szakaszának mottója volt. Kortársainak javarészét csak a csipkelődés érdekelte a szatírákban. A Rusok, Fanniusok, Rufillus, Gorgonius és a többi kipellen- gérzett megorroltak a dicsőségért, hogy a költő tollára kerültek. A plebs tapsol, a kipellengérzettek dühösek, a költő elérte célját, mondották a felületesen ítélők. De a „vájt fülűek“ is felfigyeltek a hangra. A „mosolyogva igazat mondó“ költő fájdalmas emberi arcát látják meg mögötte. Varius és Vergilius magához öleli s Maecenas, az Oktavianus ütötte sebek nagy orvosa, gyógyítására siet. Számítás és politika volt ez Maecenas részéről, szokták mondani erre. Lehet, hogy az is, de hogy ebben a minden elpuhultsága és kénjenc volta mellett is nagy emberismerőben ne lett volna meg az az érzék, mely
