Községi katholikus Szent László reálgimnázium, Kiskunfélegyháza, 1934

9

hogy elmerüljünk benne. Horatius tanult filozófiát, de magának nincs filozófiája, csak praktikus bölcsessége és könnyed humora. Epikureizmusa sem az a szó filozófiai, hanem csak praktikus értelmében. Az epikureizmus lényege az, hogy az ember minden illúziótól megszabadítva magát boldogságát befelé, csak önmagában keresse. Horatius ezt a tanítást sohasem tette magáévá egészen, ő a boldogságot környezetével való állandó összeköttetésében találja. Neki ír, üzenget s mikor úgy látszik, hogy most igazán magának él, magágának örül, akkor is barátai járnak eszében. Az epikureismus Horatius életének csak kerete, de nem az ő világnézete, melynek tanítása irányítaná életét. Hogy így tegyen, ahhoz ő túlságosan praktikus volt és túl kevéssé „filozófus“. „Kérded talán, kit követek vezérül? Egy mesternek sem esküszöm szavára: Hová a szél visz, vendégül betérek“. (Epist. I. 1.)

És mégis, ha költészetének legérettebb gyümölcseit, leveleit vesszük a kezünkbe, azt kell mondannnk, hogy egy szeretetreméltó, bölcs ember beszél hozzánk belőlük. A levelek gyűjteménye a költő telki életének rajza, mintegy önvallomásainak láncolata. Égy évei számát tekintve 'még fiatal, de máris koraősz ember arca bontakozik ki előttünk. Sokat átélt már, sok mindenen túl van, az élettől aligha vár többet s most, hogy itt az élet ősze, tapasztalatainak bő termését fűzögeti művészi egységbe, hogy barátainak értékes ajándékként osztogassa szét. Az öregedő Horatius boldog éveinek szép kalászaratása ez, csupa érett termés, hol az elmélkedés és a bölcseség sokkal szerencsésebben olvad harmóniába, mint az ódákban. A kényelmes, kevésbbé kötött, a napi beszédhez közelebb álló levélforma szépen illik az öregedő emberhez, de a komoly, elmélkedésre késztető tartalomhoz is. Ha Horatius a szatírákban mosolyogva mond igazat, a levelekben mosolyogva tanít. Tanít megelégedésre, az élet apró örömeiuek értékelésére, egymás megbecsülésére, szereletre, de tanít műélvezetre, müízlésre s a művészet megbecsülésére is. Amit kultúrában, műízlésben s nemes emberi tulajdonságokban egy római élete kitermelni tudott, az mind benne van ezekben a levelekben. Forgatásuk éppenannyi kaszon, mint amennyi gyönyörűség. És még valami van ezekben a levelekben: az öregség finom melancholiája, mely ott lebeg minden lassan hanyatló emberi élet fölött. Schanz mélyen belelát a költőbe, midőn így jellemzi: „Nicht der Dichter der Jugend, welcher alles noch von Gold umwoben erscheint, ist Horaz, nein, er ist der Dichter des Mannes. Wer die Mittagshöhe des Lebens überschritten und mit stiller Wehmut auf die zeronnenen Ideale der Judend zurüskblicht, wer sein Auge nicht mehr vorwärts sondern rückwärts schweifen lassen muss, wird, wenn er die Summe seiner Tágé zieht, sich sagen müssen, dass vor etwa zweitausend Jahren ein Römer gelebt, der richtig erkannt hat, dass alles vergänglich ist, und dass in der inneren Zufriedenheit und in der Hingabe an die Gegenwart doch ein gut Teil des menschlichen Glücks besteht“.1 A kiváló szerzőnek ezt a szép megállapítását bizonyára az epistolák olvasgatása sugallta.

Mi is valahogy így látjuk Horatiust ma, halála kétezredik esztendejében, amint műveinek olvasása után gondolatainkat próbáljuk összegezni róla. De hol van az élvező, a vidám ember, az augusztusi kor gyermeke, hol a szerelem a bor dalnoka, a víg társaságok jókedvű cimborája, kérdezhetné valaki. Benne van ebben az életben az is, csak most annak nem ezerféle hullám- fodraet, hanem azt kerestük, amit a belső ember szemlélete nyújt. Karsten