Községi katholikus Szent László reálgimnázium, Kiskunfélegyháza, 1931
5 Első pillanatra látszik, hogy a tragikum ilyen felfogása valóban Madách kárára dönti el a kérdést, ám ha a tragikumot csak ebből a szempontból vesszük igazi tragikumnak, úgy igen szűkre kellene fognunk azon müvek körét is, melyekben igazi tragikum van. Hamlet, Lear tragikumát aligha tudnánk ebből a felfogásból levezetni, de Oedipus, Elektra vagy Antigoné tragikuma se illene ide. Wallenstein, vagy Bánk-bán tragikumáról pedig éppen nem lehetne beszélni, mert ezek nemcsak hogy nem lendülnek fel a magasabb világrend országa felé, har-.cm nagyon is a földön maradnak, erősen odanyügöznek bennünket is a röghöz, problémájuk megoldását itt keresik a földi lét határai között. Tragikumuk pedig szépen kibontakozik itt is, a hős sorsa betelik s hatása alól sem vonhatja ki magát senki, egyénileg akár optimista, akár pesszimista legyen. Az ember élete a földi lét körében folyik le; a lélek kilendülései a magasabb szellemi világ felé bizonyára meggyőznek bennünket annak létezéséről, de ebben a különleges rendben nem adódik többé emberi konvulzió elő s így nem lehet tragikum se. Ela ez a rend minduntalan belejátszana a földi lét menetébe, akkor a földön csak megoldások lennének, bukások soha. Bármilyen emberi ténykedés* nek tragikai jelleget csakis a földi világrend viszonylatai tudnak adni. Csakis itt szövődik az a háló, melyben az ember sorsa tragikai fordulatot vesz. A lélek földi megkötöttsége küzd itt a problémák szövedékével, a kiút keresése az ember sorsa, a tragikai fordulat ott áll be, ha azt megtalálni nem tudja. Bármily nehéz legyen is egy feladat, ha a hős azt meg tudja oldani, sohasem lesz ott tragikus küzdelem, még akkor se, ha a hős halála a megoldás. Viszont a kis feladat is sokszor tragikussá válik, ha a hős tökéletlenül oldja meg, vagy sehogyan se boldogul vele. Es a kis problémák tragikuma sokszor mélyebben emberi lehet, mint a nagyoké, mert benne erőiekben tükröződik az örök emberi sors. Krisztus sorsa sohase lehet tragikus, mert megoldotta a problémát: legyőzte a halált. A vértanuk élete ugyanezt a tanulságot adja. Ok már valóban túl vannak a földi lét viszony* latain, bennük az eszme a fontos; nem az egyéni élet jó vagy balsorsa fejlődik bennük, hanem az eszme, mely diadalra jut. Epikus hősök ezek, nem tragikusok. A tragikus hős sorsát is eszme irányítja; olyan eszme, mely tökéletlen volta miatt diadalra jutni nem tud; de éppen tökéletlen volta miatt keres alakot, be* teljesülni szeretne s ha a hős bukik, vele vész és teljesületlcn, felszeg, eltorzult marad. A hős képviselte eszmének beteljesülése a tragikum halála. A kereszténység eszméje sohase fog tragikus fordulatot venni, mert hőse azt életével beteljesítette volt s ha valaha kihalna is, a legutolsó keresztény is csak Krisztus földi kiadása lenne, benne az ő élete teljesülne be újra: legyőzné a halált. Az antik világ emberi eszméinek bukásában sincs tragikum, mert ott sem az eszme bukott el, hanem csak más útra kanyarodott cl, melyen hiányosságai kipótolódván, szélesebb alapokat vett. De Julianus Aposfafában már van tragikum, mert benne az antik világ képe öltött torzult alakot azáltal, hogy nem érti meg a kereszténységet, mely nem ölni, hanem „beteljesíteni“ jött. És „Az ember tragédiájáénak is éppen az ad tragikumot, hogy nagyon is a földi lét határai között játszódik le. Ádám sorsa úgy be van építve a földbe, hogy sehogyan se tud — bárhogyan akar is — szabadulni. Érzi maga fölött a magasabb világot, vágyik is oda, de küzdelme nem azért vesz tragikai fordulatot, mert azt nem éri cl, hanem azért, mert problémáinak megoldását a földi életben akarja megtalálni. Az eszme őbenne is él: a földi boldogság eszméje. Tragikus,
