Városi katholikus Szent László reálgimnázium, Kiskunfélegyháza, 1930

csolíák össze. Á mindenszentek litániaja a magyarok nyilait, mint az európai népeket külön sújtó nagy isfencsapásáí a háború és dögvész mellett emlegeti. Amit eddig kivívtunk, az csak a rettegett név s tiszte­letüket irántunk a félelem sugallta, nem a szeretet. István király vál­toztatta meg először ezt a véleményt rólunk s tanította meg a népeket arra, hogy önmagáért, nemzeti erényeiért tiszteljék a magyart, de Imre volt az, ki ezt a tiszteletet hódolattá nemesítette irántunk avval, hogy elsőnek állt be kora ifjúsága közül a szentek sorába. Őseinek forró véréből csak azt a keménységet vitte magával oda, mellyel nemzeti hovatartozandóságát, törhetetlen magyarságát hangsúlyozni akarta. Szeretik őt úgy ábrázolni a festményeken, mint egy vékonydon- gáju, sáppadtarcu ifjút égbenéző szemekkel, kinek itt a földön már semmi keresnivalója sincs s szent voltát vélik hangsúlyozni vele, ha beteges színt adnak életerős fiatal arcának. Ez az ábrázolás helyénvaló volt Szent Imre korában, mikor a szentséget majdnem kizárólag a kolostorok celláiba visszavonult önsanyargató elet jutalmának tartották, de nem helyénvaló ma, midőn már tudjuk azt, hogy a szentség nem sáppadtságot, betegséget, hanem küzdelmes, de erőtől duzzadó életet jelent. Szent Imre egyik életrajzában is az áll, hogy nem sáppadtan, betegen halt el a királyfi sorvasztó kór miatt, hanem kint az Isten szabad ege alatt, ifjú társaival versengve a férfiúi erő és bátorság próbatételei között: vadászaton, az általa halálra sebzett vadkan agyara vágta sebében. Hát ez a halál nem a beteg emberek halála szokott lenni, hanem az életet, a kemény próbákat szerető férfié. Itt önkény- fclenül is Zrínyinek, a költő-hadvezérnek a sorsa jut eszünkbe s mindaz a fájdalom, melyet tragikus halála miatt érzünk, mind az a szomorúság, mely Zrínyi nevének említésekor eltölti szivünket, önkényfelenül átszáll az ifjú Imrére is. Korfársai se a szentet gyászolták meg benne, hiszen a szentet gyászolni nem kell, hanem a korán sírbaszállt ifjú magyar leventét, ki valamennyiüknek szemefénye és példaképe, a nemzet leg­szebb virága, a daliás magyar ifjú volt. Szent Imrét én ebben a daliás magyar szépségében szeretném elképzcltefni veletek, kedves Ifjak, hogy mikor eszetekbe jut, szent volta mellett érezzétek át magyarságát is, meri ez az ő igazi képe. Amit Szent Lászlóról mond a régi ének, hogy: Testedben ékes, Lelkedben fényes, Szivedben bátor Miként vad oroszlán, Ezért neveztek bátor Lászlónak Mikoron miglcn gyermekded volnál, ez a maga teljességében áll Szent Imrére is. Ha nem is vitte véghez Szent László nagy tetteit, ha nem is harcolt úgy, mint Hunyadi, vagy Zrínyi, a költő, de hazafias érzésben s törhetetlen magyarságban nem áll mögöttük egy tapodtat se. Ezért ha ezekre a hősökre úgy néztek fel, mint a magyarság ragyogó csillagaira s nevüknek említésekor büszke magyar érzéstől

Next

/
Oldalképek
Tartalom