Városi katholikus Szent László reálgimnázium, Kiskunfélegyháza, 1925
u ünnepek elolt az orvosi tudomány megállapította, hogy közeledik a vég s élete az Isten kezében van, embéri tudomány már nem segí'het többé. Aggódva kisérte lassú elmúlását szerető családjával együtt az egész város lakossága, valami mélységes részvét töltötte be min' denkinek lelkét, kik őt szerették, kik őt ismerték, pedig sokan is* merték, sokan szerették!., Napokig tartó öntudatlan állapotában és mindig iskolájával foglalkozott, tanított, magyarázott, régi tanítványait feleltette. Egész szónoki beszédeket tartott, nem rapszodikus részletekben, de tiszta világos jól elrendezett szerkezetben. A magyarság jogait védte a Népszövetség tanácsában, mivel nem volt más felszólaló s a történelmi példák igazságával zúzta össze a csehek és oláhok hamis adatait Könnyek nélkül nem lehetett hallgatni e beszédeket, melyekben izzó magyarsága s hazafisága utat tört és eget kért még a lázas álmú haldoklónál is!... Lelkének öntudata csak pillanatokra tért már visza. A haldoklók szentségének felvétele után bánatosan fordult őnfeláldozóan ápoló hűséges hitveséhez e szavakat mondván: „Hát csakugyan el kell mennem?!..“ Majd élő és elhunyt szeretett gyermekeire gondolva folytatta: „Megosztozunk... Nekem is lesz kettő !,. Magának is marad. Édes kettő!.. “ Azután elnémult ajka. Elborult újra tiszta öntudata és esti fél 9 órakor visszaadta erős lelkét teremtő Istenének!... Megsirattuk, eltemetük őt!... A halál kiegyenlített minden ellentétet!,.. A gyászos érzésben egybeolvedt a városnak apraja, nagyja !.. Tavasz volt!.. Koporsójára hintettük a tavasznak minden virágát. Ilyen temetése még nem volt városunkban senkinek!.. Ez a beszédes gyász mutatta, hogy ki volt dr Porst Kálmán!... Intézetünk gyászjelentése e szavakkal végződött: „Mienk a fájdalom, hogy nincs többé közöttünk, mienk a hit, hogy nem halt meg egészen, miénk a kegyelet, mely emlékét drága örökségként megőrzi és mienk a szelleme, mely őrökre lebeg intézetünk felett.“
