Városi katholikus főgymnasium, Kiskunfélegyháza, 1917
4 A katonai szolgálat az azzal járó különféle strapa a benne lappangó kórt ismét felélesztette és siettette a vég közeledését. 1916. julius elsején végleg elbocsájtották a katonai kötelékből A boldogult sokszor kérte felmentését bajára való hivatkozással, de a „bölcsek“ nem adtak helyt kérelmének. Mikor hazajött, már roncs volt. A fentartó hatóság egy évi szabadságot adott neki. És az egy óv letelte után 1917. szeptember 24-ón utoljára csengettek neki, hogy menjen az utolsó órára, az utolsó útjára : megtért az ö Istenéhez. Mint családapa mintaszerű volt; élt-halt családjáért. Mint tanárt jellemzi őt az intézet igazgatójának a temetésen tartott meginditó beszéde, mely egész terjedelmében a következő : Gyászoló közönség! Mély megindulással s igaz benső részvéttel állok meg e koporsó mellett, mely koporsó intézetünk e^yik szeretett tanárának, nekem kedves barátomnak és kartársamnak kihűlt porait zárja magába, kivel együtt tanultam az egyetem padjaiban s kivel együtt tanítottam 18 éven át ez intézett falai között és akit életének delén férfi erejének teljében, mint egy erős tölgyet döntött ki az élők sorából a könyörtelen halál. Nekem jutott e szomorú feladat kedves Károly barátom, hogy elbucsuztassalak téged intézetünktől, ki 21 éven át ezen intézetnek szorgalmas, munkás tanára, a gondjuidra bízott ifjúságnak szerető nevelője oktatója voltál. Szomorú szerep ez, mert ha tudjuk is, ha meg is vagyunk arról győződve, hogy ez az ember sorsa s ezt senki ki nem kerülheti, mégis összeszorul szivünk, vala- hánjrszor csak kopogtat a kérlelhetetlen halál ajtainkon s áldozatát kéri. Könnyezve állunk meg a kis gyermek koporsója mellett, kit mint feslő rózsa bimbót lefagyaszt az élet fájáról a halál jéghideg keze, megkönnyezzük az öreg elaggott koporsóját, ki földi hivatását befejezve, mint érett gyümölcs lehull az élet fájáról, de egész lényünkben megrendülünk és megdöbbenünk, midőn ilyen koporsó mellett állunk meg mint ez a koporsó, melynek elnómuli lakóját mint erős tölgyet döntött ki sorainkból a halál, mielőtt földi hivatá sát, életcéljait megvalósíthatta volna s ha nem élne szivünkben az élő hit, mely Isten akaratában való megnyugvásra tanit, panaszra nyilnának ajkaink, hogy miért mérte családjára, intézetünkre ezt a nagy csapást, ezt a nagy veszteséget! Igen kedves barátom, a te elmúlásod nem csak fájdalmas mint az ifjú és agg elmúlása, hanem vesz-
