Kis Dongó, 1964 (25. évfolyam, 3-24. szám)
1964-09-05 / 17. szám
1964 szeptember 5. 3-IK OLDAL LÁNYOKNAK Kis Dongó GYERMEKROVAT FIUKNAK A CINKOTAI KÁNTOR Piroska Bogár Béla álma Bogár Béla híres mákvirág volt. Ismerte az egész utca. Kődobáló, kutyariasztó, tyukhessegető, verekedő rossz fiút volt Béla. Sokszor szidták, korholták és sokszor el is verték, de Béla csak nem akart megjavulni. Volt egy nagyon csúnya, kegyetlen szokása. Ha bogarakat látott, haragra lobbant. — Én vagyok a Bogár Béla, ne legyen holmi csuszó-mászó rovarnak is bogár a neve! Felvette a bogarakat és földhöz csapta azokat. Segény legyek szenvedtek Bélától a legtöbbet. Kitépte a lábaikat. — Béla, Béla, — intette nővére, Iluska, — ne kínozd szegény legyeket! — Piszkor, káros rovarok ezek, miért sajnálod őket! — Öld meg, de ne kínozd. A jó Isten teremtményei ezek is. — Neszólj bele, te gyenge szivü kislány. Azért is kitépem a legyek lábait! — felelt Béla. így ment ez napról-napra. Egyszer azonban megjárta Béla ... Elmesélem. Éjszaka volt. Aludt az egész család. Hirtelen felriadt mindenki. Sikoltozás, jajgatás hallatszott. Édesapa lámpát gyújtott. — Mi az? — kérdezte riadtan. — Mi baj? — kérdezte az anyu is. — Jáj, valami baj történt! — jajdult föl Ilonka. Odanéznek, ahonnan a jajgatás jött: Béla ágyára. Mit látnak? Béla felült az ágyban. Haja égnek állt. Kezével hadonászott. Ijedten jajgatott, könyörgő tt: — Jaj, ne bántson! Jaj ajaj, viszi az egyik lábamat! Jaj Istenem, fáj, fáj! Már csak egy lábam van! — Béla! Ébredj, Béla! —kiáltott rá édesapa. Béla elhallgatott. Körülnézett. Félve kérdezte: — Jaj . .. nincs itt már az óriás! ... Kitépte az egyik lábamat és most a másikat is akarja — mondta Béla. — Anyukám, ne engedje!... Segítségé! — sikoltott Béla. Édesapa odalépett melléje. Megsimogtta, magához ölelte. — Nyugodj meg, kis fiam. Nincs itt óriás. Nézd. meg van a két lábad is. Felhajtotta a takarót. Valóban, meg volt Bélának mind a két lába. — Talán valami rosszat ál-A szerkesztő üzeni Ha sztrájkol, vagy munkanélkül van és az újság előfizetése esedékessé válik, Írjon egy postakártyát és mi halasztást adunk az előfizetés beküldésére. Sok óda maradt Mátyás király után. íme, ez is a sok közül való: Élt Mátyás király idejében Cinkotán egy derék, istenfélő tisztelendő ur, aki egyszer az egyház hivatalos irományai között egy régi íratott talált, amelyben az ő állomása valamikor, még II. Endre király idejében apátságnak nevezteti ki. Hogy az adománylevél foganatba nem lépett, az hihetőleg onnan származott, hogy nemsokára jöttek a tatái’ok s azok nagyon felforgatták az ország rendjét. Az előkerült okirat szeget ütött a jámbor tisztelendő fejébe. Eszerint őneki apáturnak kellene lennie s bár meg volt elégedve sorsával, kétszer anynyira szerette volna, ha egy fokkal feljebb léphet. Nem is sokat tétovázott tehát, hanem irt egy szépen kifestett betűkkel ékes folyamodványt, mellécsatolva a megtalált okiratot s felküldte az Budára Mátyás királyhoz. A királyt éppen jókedvében kapta a folyamodvány, tréfás óráiban örömest évődött együgyű emberekkel. Fogta tehát a folyamodványt, ezt irta a hátára: “A folyamodó kérése teljesittetik, ha e három kérdésre meg tud felelni: 1. Hol jön föl a nap? 2. Mennyit ér a király? 3. Mit gondol a király?” Amint a jó pap meghallotta a választ, nagy lett az ő homlokának izzadása; vájjon ki tudna ilyen kérdésekre megfelelni? Három napi hatáirő volt rászabva, azt a jó pap megtoldotta árom éjszakával, mert éjjelnappal e három kérdésen gondolkozott, csak azt tudta, hogy nem tud rá felelni. Volt azonban neki egy kántorja, akit nem a kántorböjtmiodtál, fiam? — kérdezte az édesanya. Béla odabujt édesanyjához. Átölelte. Még mindig reszketett. — Édesanyám, de jó hogy itt vannak édesapával... Mert azt álmodtam, hogy jött egy óriás ... Elkapta a lábamat és kitépte... És már a másikat csavargatta. Nagyon fájt! Rettenetesen fájt! ... Édesanya megvigasztalta Bélát. Lefektette és betakargatta. — Aludj, kis fiam. Aludj szépen .. . — Igen, édesanyám... — mondta Béla és csendesen elaludt. A lámpát is eloltották. Csend lett. Másnap reggel Béla valamit nagyon, de nagyon megfogadott magában. És meg is tartotta. Mit gondoltok, mit? ... ről neveztek el eképen, sőt nagyon is nem szeretett semmiféle böjtött, a szomjúságot még kevébbé, s az a veszdelmes fajtájú volt a szomjúsága, amelyet csak a bor tudott eloltani. Ez, hogy észrevette a jó tisztelendő ur nyughatatlanságát, megtudakolta nagy bajának okát s miután megtudta a király kérdéseit, összeütötte bokáját. — Sebaj! — úgymond. — Elmegyek atyaságod helyett s megfelelek mind a három kérdésre. A jó pap ráállott, feladta a kántorra a reverendát s elbocsátotta őt maga helyett Budára. — Mégis ő reszketett jobban, mint a kántor, pedig az volt az ő bőrében. A kántor megérkezvén Budára, fölvezettette magát a király elé, aki már várt reá és kiváncsi volt, mint tud megfelelni a jámbor pap az ő kérdéseire. — Ott állottak körülötte mind a főurak, az ország zászlósai s előre nevettek a pap rovására. — Nos hát, jó hívem, mondd meg, nekem, hol kel fel a nap? szólt a király mosolyogva. A kántor végigtörülte hosszú bajuszát (akkor még a papok is bajuszt és szakállt viseltek) s egyenesen felelt: — Nagyságodnak Budán, nekem meg Cinkotán. A király és a főurak elnevették magukat: Ennek igaza van. — Lássuk a másik kérdést: Mennyit ér a király? Erre egy kicsit vakarta a fejét a kántor, de kijött a felelet: — Ha Krisztus Urunkat eladták 30 ezüstpénzen, akkor 29-et bizonyára megér a király is. E feleletet is kénytelen volt mindenki helyesnek találni. De hát a harmadik? — Mit gondol most a király? — A király bizony azt gondolja, hogy a cinkotai pappal beszél, pedig csak a nagyságos királynak alázatos szolgája, a cinkotai kántor áll a trón előtt. A királynak megtetszett az ember. — Minthogy a kérdésekre te feleltél meg, légy te az apátur. — Nem érdemiem én meg a nagy tisztességet, — szabódott a kántor, — hadd maradjon ez a tisztelendő uramnak, rám nézve elég dicsőség volna, ha a cinkotai itce nem lenne olyan kicsiny. — Legyen hát kétakkora, mint eddig volt, — mondta a király, — s bizonyára gondja volt arra is, hogy a rovását kifizesse a kántor helyett... Mai napig is két akkora az itce Cinkotán, mint másutt, csakhogy kétszer is veszik meg az árát. Egy szép dalt hallottam a rózsabokornál: — Piroska, Piroska, sohse cifrálkodjál! Többet ér kislányom a lélek jósága, Mint a nagy világnak minden cifrasága! —-------------------------------------------------------A hit hősei a szentek Mindig voltak bátor emberek. Hősök. Akik életük árán is megvédték családjukat. Életüket adták családjukért. Hős a tűzoltó, aki a tüzből kimenti a kisgyermeket, Hős az, aki a vízből kimenti a fulladozót. Hős az, aki hazájáért harcol, megsebesül, vagy az életét is feláldozza A legnagyobb hősök a szentek voltak, ők hitükért, vallásukért szenvedtek. Életüket is feláldozták az Istenért. Szent Péter és Szent Pál meghaltak Krisztusért. Vértanú Szent Istvánt halálra kövezték. Szent Cecíliát megfojtották a pogányok. A magyaroknak is vannak szentjeik. Szent István, az első magyar király. Szent László király hős vezér volt. Szent Imre herceg a tiszta élet mintaképe. Szent Erzsébet a betegek és szegények jóságos angyala. A tiszta életű Szent Margit királylány. Tiszteljük a szenteket, ők a mennyországban vannak már és imádkoznak érettünk. ----------------------Szamár meg a füle A jó Isten nevet adott az állatoknak is. Büszkék voltak a nevükre. Másnap egy angyalka lejött a földre, kikérdezni az állatokat, tudják-e még a nevüket. A ló, a tehén, a kutya, a macska tudta. Még a kis bárány is tudta, hogy ő a barika. Odaért az angyal a rétre. Ott legelészett egy szürke állat. Odalépett hozzá: —Bojtosforku állat, felelj szépen: mi a neved. — I-á, i-ááá! — ordított a tudatlan. — Ne orditse. Mondd meg a nevedet! — szólt rá a kis angyal. Az állat lesütötte a szemét. — Nem tudod a nevedet? — Nem tudom, elfelejtettem! ... Az angyalka megfogta a bojtosfarku fülét. Az meg el akarta huzni a fejét és húzta, húzta, addig húzta, mig hosszúra nyúlt a füle. — Látod, te szamár! — szólt az angyal, — most midig hoszszu marad a füled. Hosszú maradt a füle. Szamár maradt a neve. 1 Önmagának köszönheti!
