Kis Dongó, 1964 (25. évfolyam, 3-24. szám)
1964-11-20 / 22. szám
1964 november 20. Kis Dongó HETEDIK OLDAL r@CB® Robert Louis Stevenson: A HINTA (The Swing) Szereted-e, ha hinta röppent A légbe, kékbe ki? Oh, hogy mennyi szépség van ott fent, Nem is tudóim kimondani! Föl, föl a légbe! Túl a falon, Előttem tág világ. Folyó, erdő s a domboldalon Bocikák, barikéit . . . S alattam kert, amely zöldéi, És háztetők barna foltja. Repülök föl-le, tele gyönyörrel, S hajamat a szél keze kibontja. Robert Louis Stevenson: TENGERPARTON (At the Seaside) A tenger partján játszottam, ott Ástam az omló homokot; Egy ásócskát kaptam én. A gödröm, mint egy üres csésze. Eigy pillanat, s a tenger kékje Ömlik át peremén. Ford.: Tóth-Kurucz Mária. A VÉN KUTYA A RÓKA MEG A PACSIRTA i Volt egyszer egy pacsirta meg egy róka. A pacsirtának nem volt földje, de volt a rókának. Oda rakott fészket a pacsirta, ott élt fiacskáival. Egyszer odamegy a róka a pacsirtához, s mondja neki. — Hallod-e, te pacsirta, adj nekem egy kis pacsirtát, mert különben felszántom a földet. Megijedt a szegény pacsirta, mi lesz vele, ha a róka felszánjta a földet? Hová rakja a fészkét? Majd megszakadt a szive, de mégis odaadta az egyik fiacskáját. Másnap megint odamegy a róka, s mondja. _Adj nekem egy kis pacsirtát, mert különben felszántom a földet. Busult szegény pacsirta, majd megszakadt a szive, de mit tudott csinálni? Odaadta a másik fiát is. Akkor felszállt egy kóróra és elkezdett sírni keservesen. Odamegy egy kis kutya és kérdi tőle: — Miért sírsz oly keservesen, kis pacsirta? — Hogyne sírnék, kis kutya, mikor a róka megette két fiamat. — No hallod-e, elég bolond voltál, hogy odaadtad! Ha mégegyszer eljön, s azzal fenyeget, hogy felszántja a földet, mondjad neki: hát szántsad, ha van ekéd. Jött a róka, s mondta: — Hamar adj egy kis pacsirtát, mert mindjárt felszántom a földet. — Nem adok biz én! Szántsd fel, ha van ekéd! — Hiszen várj csak, mindjárt felszántom! — mondta a róka. Azzal nekiállt a földnek, a négy lábával kapargálta, s közben kiabált: — Gyi te, gyi! Gyi te, gyi! Meghallotta ezt a kis kutya, szaladt a földre, hogy megfogja a rókát. De a róka észrevette a kis kutyát — uccu neki, illa berek, szaladt árkon-bokron át, mintha a szemét kivették volna. Meg sem állott, mig egy likhoz nem ért. Abba hirtelen beleszaladt, úgy menekedett meg a kutyától. Bent a likban elkezdte a róka: — ó, két szép szemem világa, milyen jól tudtál vigyázni, hogy ■megláttad a likat! Akkor az első lábának szólott: — Ó, édes, két elsőlábam, de jól tudtál rugaszkodni, kapaszkkodni, bezzeg nem ért utói a kis kutya! Most meg a két hátsó lábához fordult, azokat kezdte dicsérni; — ó, édes, két hátulsó lábam, de jól rúgtad a port, hogy ne láthasson úgy a kis kutya! Hanem bezzeg a farkával nem volt megelégedve. — No, te hitvány, lombos farkam, te mindig hátrafelé húztál, szinte utóiért miattad a kis kutya. De nem is lesz helyed itt a likban, kilóditalak innét! Egyszer volt egy ember s annak egy olyan öreg kutyája, hogy a csontot már nem bírta megrágni. Azt mondja az ember a feleségének : — Feleség, meglövöm a kutyát, mert a csontot már nem bírja megrágni, ón pedig hússal nem tartom. Mondotta az asszony: — Ne lőj je meg, lelkem uram! Ha a csontot nem is bírja megrágni, de jól tud ugatni, s a tolvajokat elriasztja a háztól. De igy, de úgy, ő bizony meglövi, erősitgette az ember. A kutya meghallotta, hogy mit akar a gazdája, Elszomorodott erősen, s bánatában kiment az erdőbe. Amint megy, mendegél, találkozik egy farkassal. Kérdi a farkas: — Hát neked mi bajod? Miért vagy olyan szomorú? Azzal elkezdte tolni a farkát kifelé. Hiszen az éppen jó volt, mert ott leskelődött a kis kutya a lik mellett, hamm! megkapta a farkát, annálfogva kihúzta a likból, s a rókakomát úgy szerteszaggatta, hogy az nem evett több pacsirtát. — Hogyne volnék szomorú, amikor a gazdám meg akar lőni. — Sose busulj, — mondja a farkas, — segitek én rajtad! Kibékítem a gazdádat veled, meghagyja az életedet, hanem adj egy bárányt nekem. — Maradj csak itt velem az erdőben. Majd ha a gazdád jön dolgozni a feleségével a kicsi gyerekével, én ellopom a gyermeket, s átaladom neked. Meglásd, ismét megszeret a gazdád és nem lő meg. Hát csakugyan úgy lett. Egy nap múlva, kettő múlva jött az ember a feleségével, hozták a kicsi gyermeküket is, leteszik egy bokor alá, s azzal munkába fognak. A farkasnak sem kellett egyéb: a bokor mellé orozkodott, felkapta a gyermeket, ekzaladott vele az erdő szélére, ahol a kutya várt rá. Észreveszi az ember meg a felesége, hogy a bokor alól eltűnt a gyermek, lett is nagy sírás, jajgatás! Szaladtak erre, szaladtak arra, mindenfelé. Ők sem tudták merrefelé. Kiabálták a gyermek nevét, s aztán egyszerre csak jő a kutya, hozza a gyermeket. De bezzeg lett aztán a kutyának becsülete'! Hússal, kolbásszal tartották, paplanos ágyban hálatták. Telt, múlt az idő, egy éjjel eljő a farkas a bárányért. Hauern a kutya meggondolta a dolgot, nem volt rá lelke, hogy a gazdáját megkárosítsa, s olyan erősen kezdett ugatni, hogy a farkas esze nélkül futott vissza az erdőbe. — Hadd el, kutya! Gyere csak ki az erdőbe, majd megtanítalak én becsületre! A kutyának egyszer csakugyan dolga akadt az erdőben, de nem mert egyedül menni, hanem barátságot kötött egy sánta macskával, úgy indultak ketten az erdőbe. A farkas éppen ott sétált egy vaddisznóval, amerre a kutya tartott. Már messziről látták a kutyát, de nem tudtak elgondolni,
