Kis Dongó, 1964 (25. évfolyam, 3-24. szám)
1964-10-05 / 19. szám
MÁSODIK OLDAL Kis Dongó 1964 október 5. Gárdonyi Géza: AZ ÓRÁS MEG A KUTYÁJA Egy hét múlva csaholt is a kis állat. Ha valaki belépett az óráshoz, Pontyika beiszkolt az ágy alá, s onnan csehetelt. — Non-no, fel ne falj! — szóltak rá olykor tréfásan. S az órás mindenkinek elmondta, hogy ne féljen, mert nem kutya ez, hanem ponty, négylábú ponty. A kis Ponty napról-napra nőtt és kedvesedett. De nőttével nem szépült. A feje kicsi maradt; a teste ellomhult. Hasonlítani kezdett a fehér medvéhez. Hogy kiskorában az órás a2 asztal mellé, a vendégszékre fektette, megszokta azt a helyet, s ott hevert legszívesebben. A széken egy rossz ülőpárna volt. A kutya szereti a párnát. Ponty jóizüket aludt ottan. Mikor meg nem aludt, fölült a széken, és órákig elnézte, hogyan dolgozik a gazdája? Különös, mosolygó nézése voll annak a kutyának. Talán, hogy a fé szájaszéle csempe volt, azért látszott olyannak, mintha mosolyogna? Talán valósággal is mosolygott? ki ismerhetné a kutyának a lelkét? Hanem egy hibája volt Pontynak ami a gazdájának nem tetszett: mindig éhes volt, mindig. Az órás hétköznapokon csak kenyéren élt meg szalonnán. Esténként vett csak a hentestől töpörtyüt, vagy egy szelet párizsit. Pontynak kicsi korban elégnek látszott a kenyérhaj meg a szalonnabőr. később azonban oly esennen nézte az órás evését, hogy a nyála is csurgott belé. Az órás nem keresett annyit, hogy olyan nagy kutyát jól tarthasson. S a kutya enni akart, mindig enni. Bármennyit is adott neki a gazdája, csak egyet nyelt, s lent volt. A következő percben megint könyörgőn nézett. S ha az órás nem vetett neki, fölemelte az első lábát, s rátette gyöngéden az órásnak a térdére. — Ménlcü ebbe a dögbe! — fakadt ki az órás. — Egyszer csak meg fog szólalni, mint valami ember! S odavetette neki az utolsó falatját is. Végre is arra gondolt, hogy elajándékozza a kutyát. Odaadja valaki olyannak, aki kellőképpen táplálja. Először a csizmadiának akarta adni. Csizmadiáék el is fogadták volna. Délben és este ők adtak neki, az órás egy falatot se. Gondolták, úgy majd átszokik. Ponty nagy kedvvel is fogadta a jóltartást. Mikor kiürítette a tálat, még néhány percig ott nyalogatta a száját. Várt, hogy vége van-e j menünek. Mikor aztán a csizmadiáné kinézett, és a forgószéllel szidta a telhetetlen gyomrát, lefutott nagy mosolyogva a patakra, s ivott nagyokat. A pataktól azonban nem a csizmadiáékhoz tért vissza, hanem az óráshoz. Egyet kapart az ajtón, s oly kedvesen mosolygott, hogy az órás bebocsátotta. Fölfeküdt a székre és szunyókált — Szomszéd! — szólt rá egyszei a csizmadiáné. — Ha maga mindig beereszti azt a kutyát, ne tartassa velünk. Tartsa maga! Az órás hát kikergette a kutyáját Ponty lefeküdt az ajtó elé, s otí heverészett. El nem mozdult onnan ■dg csak megint meg nem éhezett Akkor aztán odaült a csizmadia ajtaja elé, és nézett be vidám esdeklő szemmel az asszonyra. — De a görcs essen beléd! •— fakadt rá az asszony. — Ha te csak enni jársz ide, nem adok én neked! Az órás nevette. — Máshová adom — mondogatta, — máshová, messzebbre. Vasárnap megtudakolta a tűzoltók között, kinek kellene kutya? — Nekem bizony kellene — szólt ec;y vastag nyakú tűzoltó, aki hétköznap kerékgyártást müveit. — Nekem kellene egy jó kutya, mert éjszakánkint lopják a fámat. — No hát ilyen kutyád nem volt még! — mondotta az órás. — Ez vizi kutya. A tóba fogtam én horoggal. — Vizi kutya nem kell nekem — felelte a kerékgyártó. — Nem vagyok én hajós. Nekem földi kutya kell, egy jó csahos, okos földi kutya, amelyiknek az ugatásától megijednek a tolvajok. — Hászen földi kutya is az én kutyám — felelte az órás. — Ugatni egy kutya se ugat szebben. Okosságra meg olyan okos, hogy még nevet is, mint az ember. A tűzoltók nevetésre fakadtak. — Ez az órás mindig hazudik! — mondotta az egyik. — Nem hazudok biz én! Az én kutyám nem olyan fajta állat, mint más kutya. Az én kutyám érdeklődik az órák szerkezete iránt is. Micsoda? Nem hiszitek? Hát őrült vagyok én? Hát ki ismeri jobban a kutyámat? Én ismerem a kutyát, ti nem ismeritek. Mindennap ott ül mellettem és nézi, hogyan bajlódok némelyik órával. Néha nem találom meg a hibát. Olyankor a kutya is tűnődik, és a fejét rázza. De persze nem tud szólni, csak nevet, ha ránézek, ha Iába helyett keze volna, már régen dolgozna mellettem. A tűzoltók még inkább dűltek nevettükben. — No — mondotta a kerékgyártó —, ha az a kutya csak egyszer is rám nevet, egy hordó sört fizetek itt az asztalnak. Az órás egyszerre haza akart menni a kutyáért, de az egyik tűzoltó nótát kezdett, s arra valamenynyien daloltak. Az órás visszaült a helyére, s velők dalolt. — Egy hordó sör! — mondotta. — Vasárnap biztonyos az egy hordó sörünk! Másnapra, hogy kialudta a mámorát. eszébe jutott a kerékgyártó, meg a kutyája. — Dehogy adom oda a kutyámat — mondotta. — Ez a kutya még fejlődik, okosodik. Dehogy adom oda! S elment a pékhez, vett kenyeret magának is, a kutyának is. A kutyának persze maradék kenyeret vett. Két krajcáron jókorát adtak. Otthon aztán mikor ettek, szeletekben vágott a kutyának is. A kutya megette a kenyeret mind, s rátette a lábát a gazdája térdére. — Ugyan ne légy olyan telhetetlen! — mondotta neki az órás. S bosszúságában kikergette a kutyát. Három óra tájban kinéz, hát a kutya egy bőrdarabot rág. Bizonyosan a csizmadia szemetjéről vitte az ajtó elé. — Nem lehet tartani ezt a kutyát! — bosszankodott az órás. — Hiába, akármennyit is adok neki, kevesli. És ha mindennap egy garas áru kenyeret adok is neki, évenként háromszázhatvanöt garas: több hét forintnál. De ennek nem elég két garas áru se. Hát csak nem fogok ennek a dögnek még külön dolgozni?! Hétköznap mindig számitó és takarékos volt az órás. És hát őhozzá jobbára parasztok meg iparosok hordták az órájokat. Azok bizony csak tiz-husz krajcárt fizettek egyegv javításért. Másnap délután elvitte a kutyáját a város végére a kerékgyártóhoz. Régi léckeritéses házban lakott a kerékgyártó. Az udvara tele volt keréknek való hajlított fával. Szép máglyarakásokban állott a fa ottan, hogy szellőzzön, száradjon. No, a kutyának ott megörültek. Szép kutya! Okos kutya! És hát csakugyan nevet! Kötelet a nyakára! S hozzákötötték egy mélyen bevert karóhoz, és jól tartották. , A kutya mohón evett. Úgy jóllakott, hogy szinte domborodott belé. — Három-négy nap ne eresszék el — mondotta az órás. — Ha látja, hogy itt bőven kap enni, megmarad. S mivelhogy ingyen adta a kutyát, a kerékgyártó egy üveg bort hozatott fel a pincéjéből. Az egy üveg borból kettő lett, a kettőből aztán több. Az órás, mint afféle ülve dolgozó mesterember, Az órást Zsadányinak hivták. Csak afféle órajavitó órás volt. Órát nem lehetett nála venni. Neki magának se volt órája. Hanem ha valaki hozzáadta a zsebóráját, hogy javítsa meg, hát szombatig azt viselte. Szombaton maga vitte meg. Mert vasárnap pénz kellett neki. A vasárnapot mindig megülte. Megülte a sárga földig. Volt úgy, hogy nem akadt munkája. Olyankor kiment halászni. A városunk végén jókora tó van. Egy patakocska táplálja. A patak hat méternyi magasságból zuhog alá, s két nagy malomkereket hajt. A zugó mély. A tóban csak derékig érő a viz. Zsadányi naphosszat tartogatta ott a horgát. Máskülönben kis lompos, sápadt ember volt, körülbelül negyvenéves, kevésbeszédü ember. Kecskeszakállt viselt, és mindig egy piszkos könyökű sárga kabátban járt. Vasárnaponként azonban tűzoltóruhát öltött, s úgy feszitett az utcán mintha nála nélkül megégne a város A tűzoltók nagyokat ittak vasárnap délutánonként. Az órásnak olyankor megeredt a nyelve. Lármázott, veszekedett. Nemegyszer a: élete megmaradását köszönhette annak, hogy tűzoltó. Ha a réztarajo* papirossisak nincs a fején, bizony nem egy vasárnap került volna véres fejjel a kórházba. Egy dologtalan tavaszi napon szokása szerint a tóparton ült. A patak vize egy kiskutyát vitt bele a tóba. A kutyácska fehér bundás állatka volt. Nyifogott, képiekéit a vízben. Zsadányi benyúlt érte a horogpálcával ,'s kivonta a partra. — De szép kis dög! Az állatka olyan volt, mint egy kis fehér muff. Csupán a bal füle volt fekete. Talán azért is vetették a vízbe. Hogy kivonták, megrázkódott. Úgy megrázkódott, hogy el is dőlt belé. Aztán bután nézett maga elé. Talán azon gondolkodott, hogy mi történt ővele? Zsadányi nevetett. A hóna alá fogta és hazavitte. A hegy oldalában lakott, egy mohos tetejű barlangházikóban. Egy rozoga ágy meg egy-két hitvány bútor volt az összes vagyona. Az ablaknál állt a szerszámos asztala — egy alacsony széles asztal — s mellette két szék. Zsadányi arra gondolt, hogy a ,.^2? talán éhes- Mit is adhatna neki. Tej kell az ilyennek, tej. Az átellenes házban egy csizmadia lakott. Zsadányi nyitott be: Láttatok-e már szőrös pontyot? Ihol-e! A tóba fogt am. Csizmadiáék nevették. — Egye meg a pontyát! S tejet adtak a kutyának. Majd leszolgálja az órás, ha az órájok meghibásodik. S lett a kutya neve Ponty. Zsadányi örült a kutyájának. Se felesége, se gyereke, senkije. íme, a sors egy kis állatot vet melléje, hogy ne éljen magányosan. A kutya egyszerre otthon volt :u órás hajlékában. Mig az órás dolgozott, a kiskutya egy rossz cipőve játszott. A foga közé vette, s meg rázta, eldobta; utána ugrott: megin megrázta, s eldobta. Az órás le-lepillantott rá az asz taláról és nevetett. A 100 évvel ezelőtt született Gárdonyi Géza sírja oz egri Várban
