Kis Dongó, 1964 (25. évfolyam, 3-24. szám)

1964-09-05 / 17. szám

4-IK OLDAL 1964 szeptember 5. Kis Dongó ISMERETSÉGEM DÁRIUSSAL Nagyon szép foglalkozásom van. A Szúnyog cimü takarék- és hitelszövetkezet alpénztáro­­sa vagyok. Alapitóink azért választották a Szúnyog cimet, mert a Méh cimü társaságnak akartak konkurrenciát csinál­ni. Gondolták, hogy a szúnyog is van olyan apró állat, mint a méh, épp úgy zümmög, épp úgy csip és épp oly kevés köze van a takarékossághoz meg a hitelviszonyokhoz, mint a méh­­nek. Mert tévedés azt hinni, hogy a méh takarékos, amért mézet gyűjt. A méh ostoba, mert másnak gyűjti a mézet. Az, hogy A szúnyog-nál al­­pénztáros voltam, igen kelle­metlen volt rám nézve. Mert a pénzhez csak a főpénztáros férhetett hozzá, ellenben a felelősséget megosztottuk. Sik­kasztás esetén tehát engem épp úgy fenyegetett elcsapás és börtönbüntetés, mint őt, sőt jobban, mert ő idejében odább állhatott, én pedig nem sejt­vén a bűnt, mindenesetre hely­ben maradtam volna. Ehhez a kényelmetlen állás­hoz volt nekem ötven forint havi fizetésem és százhúsz fo­rint lakásbérem. Tessék ebből Budapesten megélni, a hol egy tojás három krajcár, tiz tojás harminc krajcár és tizezer to­jás háromszáz forint. Mi ma­rad nekem ilyen körülmények közt a többi szükségletre? Gondolhatják, hogy milyen szerény életet éltem. Más szó­rakozásom nem volt, mint les­ni a villámost, hogy mikor megy neki egy kocsinak, s les­ni a siklót, hogy mikor szakad le. A fővárosban ez a legsze­gényebb osztály egyetlen mu­latsága. Egy reggel, hét órakor, föl­keltenek. — Egy amerikai keresi önt, ■— szólt a házigazdám, a szo­kottnál több tisztelettel. Ren­des körülmények közt igen lenézőleg bánt velem. Külö­nös, hogy a szegény emberek mily kevéssé tisztelik egymást. Ha az ember azt akarja, hogy a szegény emberek tiszteljék, — gazdagnak kell lennie. Egy amerikai? Mit jelentsen ez? Sohse járt a családomból senki Amerikában. Talán egy kivándorlási ügynök, a ki el akar csábitani? Eh, mit nyer­nek ők egy alpénztárossal? — Lépjen be. Erőteljes, naptól barna és a természettől szőke ur lépett be. — Ön Bein ur, A szúnyog alpénztárosa? — kérdé. — Az vagyok. — Én Stewart amerikai mil­liomos vagyok. Annyi vagyo­­nom van, hogy óránkint tiz­ezer forintot költhetek. Belefogózkodtam az ágyba, hogy a guta meg ne üssön. — Mit kiván fenséged? — hebegtem. (Ha egy miniszter, a ki egész évre tizenkétezer forintot kap, kegyelmes, úgy ő csak fenséges lehet.) — Mondja csak, biztos in­tézet A szúnyog? — A lehető legbiztosabb. Hat százalékot hajt s az igaz­gatók vagyoni garanciát vállal­nak. Stewart ur arcán csüggedt mosoly játszadozott. — Ez baj. — Miért? — Azt hittem, hogy az in­tézet zsebelésre van berendez­ve. — Az igaz, — mondám, — de csak a nagyközönséget zse­beljük, a részvényeseink hasz­nára. — Lássa, én az elsők egyike vagyok, a ki Klondyke-be men­tem aranyat ásni és képzelhe­­tétlenül meggazdagodtam. Annyira, hogy egészen szeren­csétlen vagyok. Szeretném a pénzemet megbizhatatlan in­tézeteknél elhelyezni, hogy jobban fogyjon. Képtelen va­gyok elkölteni. Sokáig voltam szegény ember s nem értek hozzá. Étvágyam sincs olyan, mint szegény koromban. Akár­hányszor majd meghalok egy falat szalonnáért s e helyett pezsgővel meglocsolt, nyárson piritott, kolibrinyelvvel meg­spékelt fácánt kell ennem. Ret­tentő! Dühösen kiugrottam az ágy­ból. — Távozzék, Stewart ur. önt az ördög küldte ide, hogy en­gem nyomoromban kicsufol­­jon. Tudja meg, hogy én havi Szeretettel kérjük ha hátralékban van előfizeté­si dijával, szíveskedjék azt mielőbb beküldeni, mert la­punkat csak annak küldhet­jük, aki az előfizetési dijat pontosan megfizeti. ötven forintból élek a kolibri­nyelvvel spékelt fácánt még álmomban sem hallottam. Csak nem akarja elhitetni ve­ién hogy a vagyon szerencsét­lenné tesz? Stewart ur bután nézett rám. — Akar egy próbát? — Mit? — Adok önnek ötszázezer forintot. Ha egy év alatt el tud­ja költeni, akkor kap másfél milliót. — S ha nem tudom elkölte­ni? — Akkor nem kap másfél milliót. — A föltétel nem súlyos, — nyöszörögtem halkan, közben homlokom hideg verejtékét tö­­rölgettem. Ekkor hirtelen elkacagtam magamat. Most már tisztában voltam a dologgal. Hisz én ál­modom! Ez hamarább is eszem­be juthatott volna. Rögtön el­lenpróbát tartok. Hogyan? Más ember ilyen­kor fejbeüti magát, vagy meg­csípi a karját, hogy fölébred­jen. Én más módszert válasz­­t o 11 a m . Odasompolyogtam Stewart úrhoz és iszonyút csip-i tem rajta. Ha nem álmodom, erre neki reagálni kell. Célo­mat fényesen elértem. Stewart ur úgy fejbe boxolt, hogy el vá­gódtam a padlón. Vérző fejjel emelkedtem föl — Stewart ur még mindig ott ült. Tehát nem álmodom. — Elfogadom az ajánlatot, — kiáltám a bolond milliomos­nak. ő a zsebébe nyúlt. — Nézze, ifjú barátom, öt­százezer forintból az esztendő egy napjára éppen ezerhárom­­százhatvankilenc forint és ki­lencven krajcár esik. Ennyit az emberem minden reggel le fog tenni az ön asztalára. Vi­gyázzon, a pénzt elajándékoz­ni, összetépni nem szabad, csu­pán ön magára, napiszükség­leteire elkölteni. Bármilyen bolond passziót elfogadok mentségül. Vigyázzon, ügyel­ni fogok minden lépésére. Ezzel elém számlálta az első napi rátát és eltávozott. Szinte féltem ennyi pénzzel egy szobában maradni. Gyor­san magamra kapkodtam a ru­hámat, zsebretettem a pénzt és rohantam reggelizni. Mint egy alvajáró ültem a kávéház­ban s fogyasztottam a kávét. Később eszembe jutott, hogy hiszen most telik és — négy kenyeret ettem hozzá. Aztán jöttem csak rá, hogy milyen ostoba vagyok: sonkát kellett volna ennem teával és francia konyakkal. Rendeltem is son­kát, majd egy rántottát, mert ez drágább volt s tiz perc múl­va csokoládét, össze-vissza há­rom forint negyven krajcár volt a számla. Szent Isten, hisz ez igy nem megy — ki kell ta­lálnom valamit. Benéztem a hivatalba és be­teget jelentettem. Azután, úgy tiz óra tájban, szaladtam vil­lásreggelizni. Volt egy kitűnő ideám: orosz kaviárt fogok enni. Orosz kaviár! . .. Eddig csak a regényekből ismertem, még pedig olyan emberek re­gényeiből, a kik maguk is csak a regényekből ismerték. Most végre megvalósul ez az álmom is. Nagy csalódás ért, mikor fi­zetésre került a sor. A kaviár­ért, három pohár sörrel együtt, egy forint harminc krajcárt fi­zettem. Micsoda olcsó város ez a Budapest! Én nem értem, miért rágalmazzák mindig drá­gának. Odaintettem egy fiakkert. — Mennyit fizetek magá­nak óránként? — Három forintot. — Akkor nem mehetek ma­gával. — No, nem bánom, elviszem az urat két forint ötvenért. — Ostoba, én csak úgy ülök föl, ha elfogad tiz forintot' óránként. A kocsis nagyot bámult. — Tessék beülni. Nagy élvezet a kocsikázás, bár engem busitott, hogy oly kevés pénzbe kerül. Valami drágább mulatságot kellene kitalálni. Két óra alatt az egész várost bejártam, vettem egy uj kalapot, elláttam magam drá­ga szivarokkal, egy gyémánt­­melltüt illesztettem a nyak­kendőmbe, s mikor a nemzeti kaszinó elé robogtam ebédelni, még mindig ezerkétszáz forint volt a zsebemben. Odahívtam a főpincért. — Állítsa ősze nekem a leg­kitűnőbb ebédet. — Igenis. Miféle itallal? — A mit akar. — Jó lesz kérem egy pohár világos sör, az osztrigához chablis, aztán burgundi vörös, rajnai és magyar fehér, Moael és Maudon-pezsgő? — Jó. — A kávéhoz piros küraszó, anizett és hollandi bols? — Jó. És miközben a fürjmájjal töltött gombát és társait hoz­ták, eszembe jutott özvegy Sziporkáné paradicsomos ká­posztája, melyet tegnap farka­sétvággyal elfogyasztottam. Ma nem tudtam enni. A gazdag reggeli elfogyasztotta az ét­vágyamat. A borravalóval együtt potom nyolcvan forintot fizettem. S ezt nevezik nálunk mágnás­kaszinónk! Szerencse, hogy egy kicsit becsiptem s a kristálykorsót, melyben a pezsgő gyöngyözött, levertem az asztalról, összetö­rött. Húsz pengőt fizettem ér­te. De mi ez mind a tenger si­ma tükréhez! Jól voltam lakva három nap­ra. De hát csak eszemiszomra lehet a pénzt költeni? Délután páholyt vettem az összes színházakban s ezüstko­­szorut csináltattam Szacs­­vaynak, a ki aznap játszotta a Bánk bán címszerepét. Csak arra vagyok kiváncsi, hogy mind e mai napig kit tarthat KIS DONGÓ - CLEAN FUN The Only Hungarian Comic Paper in the U. S. Editorial and Publishing Office: KIS DONGÓ PUBLISHING CO. — 7907 W. JEFFERSON AVE. Detroit 17, Michigan Editor & Publisher LOUIS BEDY szerkesztő és kiadó. Munkatársak: E lap minden olvasója. Published every 5th and 20th of each month. Megjelenik minden hónap 5-én és 20-án. Subscription price one year $4.00. — Előfizetési ára egy évre $4.00. Second class postage paid at Detroit, Michigan.

Next

/
Oldalképek
Tartalom