Kis Dongó, 1964 (25. évfolyam, 3-24. szám)
1964-06-20 / 12. szám
4-IK OLDAL Kis Dongó 1964 junius 20. A fekete tutaj A napokban egy feketeszegélyü levelet kaptam, mely szememre lobbantjaj hogy csak pikáns özvegyekkel foglalkozom s nem ösmerem azokat az özvegyeket, akik két kezük munkájából élve, nehezen gördítik előre az élet súlyos szekerét. Ez utóbbi kifejezésből azonnal láttam, hogy a levéliró özvegy irodalmi műveltségét még az előző században szerezte, ma nem azt mondják, hogy az élet olyan, mint a súlyos szekér, hanem mint a Lánchíd. Hogy miért olyan? Azt senki sem tudja, de ez a hasonlat el van terjedve és én elfogadom, mint egy fölkapott, divatos ostobaságot. Elismertem, hogy a levélírónak igaza van s elhatároztam, hogy az őszi szezon beálltával a komoly özvegyeket fogom tanulmányozni. Nem azokat, akik csak azért kacérkodnak a gyásszal, mert hogy a fekete szin nekik jól áll. Hogy azonnal az ismeretség terére léphessek, nem bíztam a véletlenre, hanem az apróhirdetésekre. Ezt a rovatot mindeki elolvassa a bölcsőtől a sírig. Első hirdetésem igy szólt: Feltűnően csúnya özvegyasszonyt keres egy magános urinő, háztartásának vezezetésére. Háromszori hirdetésemre se jelentkezett egy lélek se. Egy jóbarátom, aki jól ismeri a hölgyeket, mert egész nap kávéházban ül, figyelmeztetett rá, hogy a hirdetés nem jó. — Egyelen özvegy sem ismeri el magáról, hogy csúnya. Megváltoztattam a hirdetés szövegét igy: Csinos, fiatal özvegyaszszonyt keres háztartása vezetésére, magános, éltesebb, gazdag urinő. Ugyanaz az eredménytelenség. Azaz még sem. Mert bekopogtat hozzám egy csinos fiatalember. — Kérem, én azt az urinőt keresem, aki viszont egy özvegy asszonyt keres. — Minek keresi? — Azt csak neki mondom meg. — Sajnálom, én vagyok a megbízottja. A fiatalember a bajuszát pödörte. — Nem beszélhetnék személyesen a magános urinővel? — Miért? Talán egy özvegyet akar neki ajánlani? — Vagy azt, vagy mást. A magános urinők rendesen unatkozni szoktak és szívesen veszik, ha valaki mulattatja őket. — Köszönöm szives ajánlatát, de a szóbanforgó urniő igen müveit asszony s önmagában is egészen jól elmulat. — Vannak pillanatok, mikor a legműveltebb asszonynak is jólesik másodmagával lenni. — Térjünk át az özvegyre, akit ajánlani akar. Édesanyja az önnek? — Idősebb, mint én, de nem édesanyám. — Nénje? — Idősebb nálam, de nem néném. — Nagynénje? — Nem. — Rokona? — Nem. — Keresztanyja? — Nem. — Anyja? — Nem. — Sógoméja? — Nem. — Hát mije? — Főbérlőm. — Hogy-hogy? — Én albérlője vagyok. — Mit bérel tőle? — Egy hónapos ágyat. — Hát szegény az özvegy? — Nagon szegény. Csak egy ágya van. — Csak egy? ... Szegény asszony. Menjen maga kis mutyista, nem használhatom az ajánlatot. A fiatal vállalkozó elment, én pedig elővettem az apróhirdetést és tanulmányoztam. Mi baja lehet, hogy csak egy indirekt özvegy jelentkezett? Újra említett jóbarátom a kávéházi bölcs, segített ki a zavarból. — Tudod, az özvegyek nem szeretnek magános minőkhöz menni. S ezzel megfogalmazta számomra a következő apróhirdetést: Lapképviselőket AZ ORSZÁG MINDEN RÉSZÉBEN FELVESZÜNK. Özvegyasszonyt keres háztartásának vezetésére egy magános úriember. Csak egyszer jelent meg a hirdetés. Csak egyetlen-egyszer, de a megjelenés napjának delén már kétségbeesve üzentem a kiadóhivatalba, hogy többet ki ne adják az apróhirdetésemet. Lakásomat már reggel hét órakor özvegyek táborozták körül. Éreztem, hogy ebből baj lesz. Láttam a tömegen, hogy az asszonyok sohasem vénülnek meg. Láttam ott a Waterlooi özvegyeket, akik csak hordárok támogatásával tudtak megjelenni. Kimentem közéjük az udvarra. Fekete volt ott minden, mintha egy komor felhő szállt volna le. A szomszédok is gyülekeztek, azt hitték, hogy valami nagy temetés készül. A gyerekek nem mentek iskolába, hanem ott ácsorogtak. A szobalányok a kifliskosárral és a tejeskannával a napiügyeket intézték el a tömegben. Egypár bérkocsi is megállt a kapu előtt, azt hívén, hogy majd fölfogadják. A sarki rendőr is odasietett rendet tartani s méltóságos léptekkel járkált föl és alá. Az ablakokból korai kócos fejek bukkantak elő. S végre megjelentek a temetkezési vállalat emberei (akiknek pedig a harmadik házban lett volna dolguk) s a gyászportást, az impozáns álszakállal és hatalmas ezüstbukósbottal kiállították a kapuba. Örömtől sugároztak az arcok: most már biztos a fényes temetés, a külvárosiaknak egyetlen szórakozása. Mert a külvárosi embert örömmel tölti el az, hogy mást temetnek és nem őt. Ami érthető. Még nagyobb az öröme, ha gazdag embert temetnek el, mert akkor igy szól magában: Én ugyan szegény vagyok, de legalább élek. Az özvegyek, akik nem is sejtették, hogy ők az indító okai az egész temetkezési mozgalomnak, szintén érdeklődéssel nézték az előkészületeket. Mikor azonban a koporsót is meghozták, akkor kibukkant a házmester a reggeli lapok olvasása mellől s kijelentette, hogy a házban négy év óta nem halt meg senki s a koporsó — mély sajnálatára — valószínűleg az ötvenharmadik szám alá tartozik. A házbeli lakók élénk csalódására és fájdalmára elvonult a fekete szakáll is az ezüstbunkóval egyetemben — s a mi házunk viszszasüllyedt a mindennapiság szürke porába, ahonnan egy percre kiemelkedni látszott. A hiúságukban megsértett lakók szinte dühösen néztek az elsőemeleti köhögős öreg urra, mintha azt mondták volna neki: Hát maga nem tudott meghalni? Akkor nem szalasztotta volna el a házunk a szép temetést! Csak az özvegyek maradtak ott, ellenséges szemekkel méregetve egymást. Végre a flegmatikus házmester is megsokalta a csoportosulást és leszólt a harmadik emeletről, hova félrevonult uj lapot olvasni: — Kit keresnek? — Pfindt urat. — Ott áll az udvaron. Valóban ott álltam és tépelődtem, hogy mit csináljak ezzel a tisztelt közgyűléssel. — ön az?! — kiáltottak egyszerre húszán. — Persze. — Hát miért nem szól? — Hát miért nem szólnak önök? Vizsga szemekkel tekintettek rám. Keresték arcomon a jeleket, melyek egy özvegyre nézve biztatók lehetnek. De a jeleket nem találták, mert mélyen rejlenek azok szivemben. — Hölgyeim! — mondám udvaris hangon, — senkit sem akarok megsérteni, azért senkit sem fogadok föl, nehogy a többieket vissza kelljen utasítanom. De föltételeimet elmondhatom: húsz lépés távolság, kétszeri golyóváltás ... azaz pardon... nekem Párisba kell utaznom, mert én rendezem a kereskedelmi bank és az állami vasutak váltó-osztályainak kiállítását... — Párisba! Ah! — sóhajtott húsz vagy huszonöt ajak. — Igen, Párisba. Anyósom azonban itthon marad s az ő háztartásának vezetéséről van szó. — Úgy? — sziszegte huszhuszonkét ajak, — majd gondolkozni fogunk. S csöndesen kifelé indult a fekete tutaj. Egy gerenda azonban visszafelé úszott és suttogva szólt: — Párisban nem lesz háztartása? — Nem. Ott nagynénémnél, Cliquot özvegynél lakom. — Cliquot-né? Mintha ezt a nevet ismerném. — óh, nagyon ismert aszszonyság. Az öreg dr. Pommery-Sec Mórnak a lánya. És mikor a tutaj kiúszott az utcára, jött le a lépcsőn a bájos ügyvédné, aki (férjétől eltérőleg) minden (pőrét meg szokta nyerni, s egy szólt: — Hallottam a jelenetet. Az én férjem is Párisba megy hosszabb időre. — Ne mondja... De én nem megyek! — Nem? Én sem! És melegen kezet fogtunk. ... így nem csodálom, hogy az özvegyek nem prosperálnak.------------ÉPPEN OLYAN . . . Beszélgetés a hatos villamos lépcsőjén, a Nemzeti Színháznál. — Te! . . . Végeredményben ez a villamos éppen olyan, mint a kommunista rendszer. — Nem értem. Miért? — Hát idefigyelj! Minden hájjal megkent vezető mozgatja. Az utasok nem értik a masina titkát. Ők csak felemelt ököllel kapaszkodnak, mások közülük — ülnek. És vannak sokan, akik — lógnak . . . KIS DONGÓ - CLEAN FUN The Only Hungarian Comic Paper in the U. S. Editorial and Publishing Office: KIS DONGÓ PUBLISHING CO. — 7907 W. JEFFERSON AVE. Detroit 17, Michigan Editor & Publisher LOUIS BEDY szerkesztő és kiadó. Munkatársak: E lap minden olvasója. Published every 5th and 20th of each month. Megjelenik minden hónap 5-én és 20-án. Subscription price one year $4.00. — Előfizetési ára egy évre $4.00. Second class postage paid at Detroit, Michigan.
