Kis Dongó, 1964 (25. évfolyam, 3-24. szám)

1964-02-05 / 3. szám

4-IK OLDAL 1964 február 5. Kis Dongó Csoda a fogolytáborban KIS DONGÓ — CLEAN FUN The Only Hungarian Comic Paper in the U. S. Editorial and Publishing Office: KÍS DONGÓ PUBLISHING CO. — 7907 W. JEFFERSON AVE. Detroit 17, Michigan Editor & Publisher LOUIS BEDY szerkesztő és kiadó. Munkatársak: E lap minden olvasója. Published every 5th and 20th of each month. Megjelenik minden hónap 5-én és 20-án. Subscription price one year $4.00. — Előfizetési ára egy évre $4.00. Second class postage paid at Detroit, Michigan. A foltos ünneplőnadrág Az első világháború alatt az ur 1917-ik esztendejének 1918- ba forduló télen a krasznaja­­recskai fogolytábornak voltam lakója Kelet-Szibériában. Kö­rülbelül kéterzen voltunk ott magyarok és osztrákok. A cári birodalom felbomlóban volt. Régi őreink faképnél hagytak minket. Az éhalál fenyegeti va­lamennyiünket, annál is in­kább, mert — hadifogolyszokás szerint — gyűlöltük egymást veszettül. Ettől persze nem lakott jól senki. Éhesek voltunk. Dohá­nyunk se volt egy szem se, pe­dig a dohány hatalmas vigasz­taló a fogságban. Mindjárt a remény után következik. Egyszer egy százados rohant hozzám és elmesélte, hogy Csa­­linger őrnagy feketét ivott a kávéházban! A kávéház egyéb­ként egy asztalból és két desz­kából állott, a kávé pedig ége­tett kenyérhéjból készült. És még azt is mondta a százados, hogy egy kanál cukrot is tett Csalinger a kávéba. Utána pe­dig rágyújtott. “Mondd, — szi­szegte a százados, — nem kel­lene azt az embert eltenni láb alól?” Nemsokára elterjedt a hir az egész táborban, hogy olyan el­vetemült, sötét gonosztevők vannak köztünk, akik esznek. Sőt vannak egyesek, akik va­lósággal dorbézolnak b u v ó helyeiken az eldugott élelem­ből. Az ilyen hírektől aztán mindenki ölni akart. Gondo­latban egyébként már régen ki­irtottuk egymást. Idáig jutot­tunk. * # * Ebbe az agyonkoplaltatott és gyűlölettől lihegő társaságba egy szép napon úgy csapott be­le a spanyol influenza, mint a mennykő. A tábor háromne­gyedrésze ágynak esett egy és ugyanazon a napon és a zörgő­­csontu testekét durván rázta a láz. Se orvoság, se orvos. És ekkor valami furcsa do­log történt. Azt hiszem, hogy csoda. Ezek a beteg és gonosz far­kasok egyszercsak szeretni kezdték egymást. Szeretni! — úgy, ahogy mondom. Az egész­ségesek olyan önfeláldozással kezdték ápolni a betegeket, mintha csak testvéreik lettek volna. A százados éjjelenkint a szemét se merte lehunyni an­nak az őrnagynak az ágya mel­lett, akit az előbb agyon akart ütni. Sőt eszébejutott, hogy van még három amerikai tej'kon­­zerve egy kéménybe elfalazva s azonnal elő is kaparta őket. A láztól lehigő Csalinger cukros tejet kapott. És egyszercsak nem éhezett senki. Elképzelhetetlen r e j t e khe­­lyekből előbujt a rizskása a kétszersült, a szárított hal. Az óriás konyhában meg dohogni kezdett a tűz, a bádog szamo­várokban zümmögni kezdett a viz. Valódi orosz tea gőzölgött a konzervdobozokból fabrikált kávéscsészékben és vigan kari­­kázott fölfelé a cigarettafüst. Aztán a cipősarkakból kibújt néhány aranypénz, a kínai kö­penyek csücskéből pedig né­hány dollárbankó. És akadt fiú, aki néhány társával negy­ven fokos hidegben nekivágott a befagyott Amuron keresztül a Kabarowszkba vezető útnak és megrakott szánkóval tért vissza. Senki se gondolt magára, csak a másikra. Amig magára gondolt, eldugta kincseit és maga is éhezett. Amint azon­ban a másikra gondolt, előad­ta kincseit és maga is jóllakott. — Itt van, urak, öt font cu­kor! — rikkantott Kacsulics, aki normális időkben a legzsu­goribb alak volt Kelet-Ázsiá­­ban. — Parancsoljatok, nádcukor! — mondta egy másik és úgy ragyogott az arca, mint egy üs­tökös. Büszke és boldog volt, aki ad­ni tudott; hát még, aki többet tudott adni, mint a másik! Bé­kés lett az élet. Már ének is felcsendült a teremben, töröl­­gettük az orrunkat, a görbe hátak kiegyenesedtek és kisi­multak a gyülöletmarta arcok. * * * A betegek egymásután gyó­gyultak meg és ápolni kezdték ápolóikat, akik viszont megbe­tegedtek. Sokan világosan érez­ték, hogy boldogok. Szerettek volna az idő lábába kapaszkod­ni, hogy ne siessen úgy. Aztán meggyógyult az utolsó beteg is. A kr aszna jarecskai táborban senki sem pusztult el spanyol­ban, amely máshol százával szedte áldozatait. Minket nem gyógyított meg sem orvos, sem pénz, sem organizáció, hanem csak — a felebaráti szeretet. * # * Csak azért mondtam ezt el, mert arra gondoltam, hogy a szerteszórt magyar kivándorol­tak között is megtörténhetnék a csoda, — természetesen spa­nyol influenza nélkül, — ha mernénk szeretni egymást. Ez még abban az időben történt, amikor Magyarorszá­gon a falusi gazdaságok válo­gathattak az eladósodás mód­jában. Sokan csak azért in­cselkedtek a rongyos szűrrel, mert azt tartották, hogy vala­mirevaló gazdaember nem él­het kamatfizetés nélkül. Az sem volt ritka dolog, amikor egy háromnapos lagziért, hen­cegő hozományért, cifra bú­torért annyi váltót kellett alá­írni, hogy az örömapa már nem is győzte. Segített benne a rokonság is. A hirtelen való megkopaszo­dás legbiztosabb módja mégis az volt, ahogyan Bodnárék cse­lekedtek. Az ifjabb Bodnár azzal jött meg a katonáskodásból, hogy ő mától kezdve se kapának, se kaszának nem köszön. Addig rémitgette az öregeket, hogy igy lesz, meg úgy lesz, amig meg nem indult a szódagyártás abban a faluban, ahol még a patikus is hajnalban merített suhogó patakvizet ivott. Hamarosan azonban nagy sajnosságra jutottak, pedig a kutyájuk is szódavizén élt. Szülemama akkor kezdte tör­delni a kezét, amikor már a régi téli esték szőtteményei­­ből, végvásznaiból is szénsav lett, meg cifrapalack. A becses szőttemények maguk után csal­ták a szekrényekből a ködmön­­kéket, az öltözetruhákat és igy az öreg Bodnárnak a végén már csak két nadrágja maradt. Egy katonanadrág, amelyben a ház körül foglalatoskodott, meg az ünneplő fekete. Éppen ezzel a feketével lett meg a baj! * * * Ebben a nadrágban térdelt az oltár előtt vagy negyven esztendővel arrébb, amikor ki­mondta, hogy “holtomiglan”, ő maga ugyancsak komolyra vette a szót, de nem úgy a nad­rág. Időnap előtt kirepedt a jobb térdén és már csak egy alkalmas folt segíthetett rajta. Az öreg Bodnárról nem mondhatta senki, hogy tem­plomkerülő ember, de most mégis örült ennek a rokkant térdű ünneplőnek. Úgy gondol­ta, hogy nem bántja ő meg az­zal a Mindenhatót, ha most né­hány vasárnap itthon marad házpásztomak. Csak addig, mig folt nem került a nadrág­ra. Hiszen itthon is lehet imád­kozni; dohány vágás közben. Úgyis sok latorság elkövetődött már ebben a tágas, hűvös kam­rában, hadd szentelődjék vissza a megtisztult szivü emberek hajlékává az otthoni imádság által. Szépen kitervelte, hogy borotválkozás után, ha a fia­talok elmentek már a tem­plomba, ide hozza be az Arany­koronát, a csatos imakönyvet, itt mondja el a vasárnapi imádságait. Aztán pedig neki­lát majd a dohányvágásnak. A dohányvágó masina ropacsko­­lása még a szomszédba sem hallatszik el, nemhogy az égig jutna. De ha el is jut, bizonyá­ra megörülnek neki a mennyei pitvarban, hiszen az imádság tiszta aranyát hozza magával egy öreg ember forgószéke mel­lől. Ha pedig a dohányvágással is megvan, megnézi, hogy mit ir a lap mára. Aztán pedig Bod­rit fogja szórakoztatni, hadd legyen annak is vasárnapja. Mindebből azonban semmi sem lett! Azért nem lett, mert éppen Űrnapja közeledett és ezen a napon az Ur Jézus itt tartja egyik pihenőjét Bodnárék há­za előtt. Szép hajlékot csinál­nak neki zöldgallyból. Valósá­gos kápolnát. A kápolna már kora reggel elkészül és úgy il­lik, hogy a ház gazdája ünnep­lőben őrizze. Várja és fogadja az égi Vendéget. Lukastérdü nadrágban pedig semmi féle tiszteletadást meg­cselekedni nem lehet. Folt kell az ünneplőre! Szülemama tanácstalanul ál­lott a kifosztott ládák előtt. Szemrehányást tett magának, hogy azt a fekete vizitkát miért is adta el. Úgysem kapott érte annyit, amennyin most egy foltnakvalót vehetne. A egész házban nem volt egy fekete foltnakvaló. Ebből is látszik, hogy nem volt sok jártassá­guk a rájuk szakadt szegény-Szerkesztői üzenet SZÜLETÉS- ÉS NÉVNAPRA rendelje meg rokonának, barátjának, ismerősének a “KIS DONGÓ”-t, mert az a legjobb, legolcsóbb ajándék minden magyar részére. MEGJELENT AZ 1964-ES “Históriás Kalendárium" Az egyetlen amerikai magyar naptár 256 oldalas, képes kiadásban. Megrendelhető a VASÁRNAP kiadóhivatalában 1 dollár 50 centért, írjon erre a cimre: Katolikus Magyarok Vasárnapja 517 South Belle Vista Avenue, — Youngstown 9, Ohio.

Next

/
Oldalképek
Tartalom