Kis Dongó, 1963 (24. évfolyam, 3-24. szám)
1963-08-20 / 16. szám
4-IK OLDAL KIsDongÓ_______________________________1963 augusztus 20. ELSŐ KIRÁLYUNK SZÁRMAZÁSA Árpád fia: Zsolt, — Zsolt fia: Taksony, — Taksony fia: Géza, Géza fia: Vajk. A BUDAI BASA KINCSEI Öt generáció után, alig egy század múltán, az idegen, Keletről jött pogány magyarok, honalapítókká lettek. Európa fejedelmi uraitól elismert koronás királyt adnak a magyarságnak s az egész világ hódolatára méltó szentet a kereszténységnek. Az Árpádok zseniális törzsének valóban kimagasló egyénisége volt államalkotó királyunk Szent István. Egy névtelen ferencrendi szerzetes a középkor végén ekként jellemzi Szent Istvánt: “Termetre kicsi, lélekben nagy, bátor, harcrakész, bölcs és Krisztus-tisztelő. Hartvik legendája pedig azt mondja róla: “Komolyságát, mely már gyenge éveiben tulajdona volt, élete fogytáig megtartá; meggondolván, hogy irva vagyon: a nevetés fájdalommal vegyül és a szertelen öröm kesergésre változik; mindig akként jelenék meg, mintha Krisztus itélőszéke előtt állana...” A római katolikus egyház, a X. század óta, minden szentéavatást, hivatalos “szentéavatási per” keretében nyilvánit ki. Szent István életét is vizsgálat alá vették és 1083-ban, Rómában szentté avatták és ünnepélyesen a világ szentjei közé sorozták. Országépitő királyunk első a világ uralkodói közül, akit az Egyház kanonizációval oltárra emelt. SZENT ISTVÁN TETTE EURÓPAI NEMZETTÉ NÉPÜNKET Tagadhatatlan, hogy a X. század Európája ellenszevvel viseltetett velünk szemben. S még 997-ben is talán riadozva emlegették a nyugati népek a magyarok nevét, s lehet, még ebben az esztendőben is litániázták a “meglátogatott” kolostorokban: “a magyarok nyilaitól ments meg Uram minket”, s bizonyosan voltak anyák is, akik velünk, magyarokkal ijesztgették makrancoskodó, szófogadatlan csemetéiket. Hiszen ötven év alatt nem mosódnak el teljesen a rossz emlékek a népek szivében. Pedig már akkor a bajorok hercegnője ült a trónon. Bizonyságul, hogy a magyar fejedelem és népe őszintén vállalta, s hiven megtartja “Krisztus békéjét”. S mert itt valóban keresztényhez illően élt az ifjú fejedelmi pár, felragyoghatott, s hamarosan fel is ragyogott Szeretettel kérjük, ha hátralékban van előfizetési dijával, szíveskedjék azt mielőbb beküldeni, mert lapunkat csak annak küldhetjük, aki az előfizetési dijat pontosan megfizeti az “uj király” fején a “Szent Korona”. S a koronát küldő II. Szilveszter pápa, Krisztus akkori “impériuma” felett elmélkedve, bennünket, — “szkitákat” — is érezhető büszkeséggel sorolt be az akkori keresztény világba. Erről igy nyilatkozik: “Miénk a római birodalom, erőt adó gyümölcshozó Itália, katonátadó Gallia és Germania s nem hiányzik nálunk a szkiták hatalmas királysága sem. A miént vagy, Cézár, rómaiak császára és Augusztus, aki a görögök fejedelmi véréből származol, császárságoddal a görögöket felümulod, öröklés jogán a rómaiaknak parancsolsz, elméddel és szavaddal pedig mindkét nép felett állasz”. Hogy e forró mondatokban a “szkíták királysága”, az alig száz esztendős Magyarország neve i£ helyet kapott, kétségbevonhatatlan bizonyságunk: Egyetlen század alatt a keresztény Európa nemzetei közé emelkedtünk. A második ezerév elején maga Róma, az akkori világ feje, erkölcsileg a császárok birodalmai közé helyezi rövid egy századot ért országunkat. Boldogasszony Anyánk, Régi nagy pátrónánk! Nagy ínségben lévén így szólít meg hazánk: Magyarországról, romlott hazánkról, Ne felejtkezzél el, szegény magyarokról! Nyisd fel az egeket Sok kiáltásunkra, Anyai palástod Fordítsd oltalmunkra! Magyarországról, romlott hazánkról, Ne felejtkezzél el, szegény magyarokról! Kegyes szemeiddel Tekintsd meg népedet, Segéld meg áldásra Magyar nemzetedet! Magyarországról, romlott hazánkról, Ne felejtkezzél el, szegény magyarokról! Mert sírnak, zokognak Árváknak szivei, Hazánk pusztulásán Özvegyek lelkei. Magyarországról, romlott hazánkról, Ne felejtkezzél el, szegény magyarokról! Vedd el országunkról Ezt a sok ínséget, Kikben torkig uszunk, S nyerj régi épséget. Jóval delelő utáni utat járta a nyári nap. Sugarai erősen ferde irányban hulltak, de fényük, melegük még akkora volt, mint akár ebédidőkor. Ragyogásba vonták a házak és tornyok érclemezekkel fedett tetejét. A szélesen hömpölygő Duna vizébe teljesen belemerültek és aranyszínűre festették felületét. A levegő nemcsak közelben, de a messzi rákosi rétek felett is szikrázott, villódozott, fénylett a napsugaraktól. A gazdag bőséggel áradó napsütésre gondtalan lélekkel feledkezett a budai basa, Ibrahim őhatalmasságának a felesége. Ott állt a házra épitett tetőkert korlátja mellett és hol Pest felé, hol Vác felé forgatta a szemét. Javakorabeli szép asszony volt. A szeme sötét, a haja sötét. Finoman hajlott orra vékony és hosszú. Szája kicsi és szépformáju, mint a Rafael-festmények Madonnáinak. Korláton nyugvó keze fehér, mint az alabástrom. Gömbölyű karjain varrott áttetsző ingváll, derekán szorosan simuló gránátszin selyem pruszlik. A bő, redős szoknyája hasonló szinü. Előtte arany skófiummal varrott kötény. Sötéthaju fején drágaköves koronka. A koronkán fehérromlott hazánkról, Ne felejtkezzél el, szegény magyarokról! Hogy, mint Isten anyját Régen tiszteltének, Úgy minden magyarok Most is dicsérjenek! Magyarországról, romlott hazánkról, Ne felejtkezzél el, szegény magyarokról! Tudod, hogy Szent István Örökségben hagyott, Szent László király is Minket reád bízott. Magyarországról, romlott hazánkról, Ne felejtkezzél el, szegény magyarokról! Fiad ellen sokat, Megvalljuk, vétettünk, De csak imádd értünk: Hozzája megtérünk. Magyarországról, romlott hazánkról, Ne felejtkezzél el, szegény magyarokról! Jézus fiad előtt Könyörögj érettünk, Mert ha nem cselekszed, Egy lábig elveszünk. Magyarországról, romlott hazánkról, Ne felejtkezzél el, szegény magyarokról arany fátyol. A lábán halavány borostyánszinü csizma. S hajából, ruhájából, bőréből bóditó vörösrózsaillat árad. Ez az illat, meg az arany skófiumszál, amellyel ingválla és köténye van kihimezve, török rajta, de minden egyéb magyar. Amint magyar ő maga is. Onnan való a felsőmagyarországi bányavidékről. Az ura magyar vitézeket kergető portyázáskor látta meg és hozta magával Budára. Nem török szokásként háremlakónak, hanem egyetlen feleségnek. S a régen fellángolt nagy szerelem még mindig változatlan erővel lobog szivükben. Pedig már két keze ujjai sem elegendők, hogy megszámlálja rajtuk az együtt töltött elmúlt éveket. Közelében, a korlát mellett, két leányka nézett a Naptól aranyszínű sávokkal csikozott Dunára. A pesti franciskánusok templomának irányában, a Duna közepén, ladik ringott. A ladikban egy legény hajladozott. Fölötte meg egy madár repdesett. De nem úgy öszsze-vissza cél nélkül, hanem a ladikból be a vízbe, a vízből meg vissza a ladikba. A nagy fényben tisztán lehetett látni, hogy a ladikban álló legény, minden egyes vizből-téréskor, megsimogatja a madarat. Előbb azonban elvesz a csőréből valamit. Ha közelebb állnak a ladikhoz, látják azt a valamit is jól. Hal volt. Hizott, szép dunai hal. Ha nem is látták, de tudták a leánykák, mit szedeget a legény a madár csőréből. S mondta az egyik, a szintén bányavidékről való Keczer Erzsiké. — István urfi kárókatonája minden halat kiszed a Dunából. A basáné mosolygott. — Legalább az egész udvar halpaprikást ehet. — Ugyan megmutatja-e, mielőtt a konyhába adja? — kérdé ismét a leányka és tekintete szinte kézként fogta a himbálódzó ladikban hajoldozó legényt. A basáné arcán ismét feltűnt az előbbi anyás mosoly. — István urfi ügyes legény, ha megtanulta, mint kell a kárókatona madárral halászni, csak tudja, hogy mint illik mi velünk cselekednie, — odafordult a fülig pirult leánykához, — de hogy ne csalódjunk benne, eredj le a konyhába és hagyd meg parancsomat, hogy István urfi felhozza megmutatni a halakat. Keczer Erzsiké a köteles meghajlás után kilibbent a tetőkertből. A basáné meg a másik leányka mosoloygva nézett utána. Jól tudták, nem a halakra kiváncsi Erzse, hanem a halászó István urfira. Selrrreci legény volt az is és már Selmecen igen nézte Erzsét, ha Az 1651. évben a katolikusoknak “CANTUS CATHOLICI” címmel jelent meg egyik legrégibb énekgyüjteménye, melyhez hozzáfűzték az akkori Írások, hogy “most újonnan egybeszedettek”. Ebből a megjegyzésből arra lehet következtetni, hogy már előbb is használatban volt ilyfajta énekgyüjtemény, ami azonban ismeretlen. Az 1651-ben kiadott énekgyüjteményből való az alábbi ének, a korabeli eredeti szöveggel. BOLDOGASSZONY ANYÁNK Magyarországról,
