Kis Dongó, 1963 (24. évfolyam, 3-24. szám)
1963-02-05 / 3. szám
1963 február 5. Kis Dongó 3-iK olda: Árpád apánk Mivé lett szép Magyarország? Hol van, amit Árpád szerzett? Duna tája, Tisza tája Zokogástól, bútól reszket. Árpád apánk, Árpád apánk! Sir a magyar szive-lelke; Mivé lett szép magyarország? Veszve van hát minden? Veszve? Hol van Kárpát koszorúja? Lankás Erdély merre, hol van? Szomorúan fürdik a hold A gyászoló Balatonban. Bánát sárga dús kalásza, Most az idegent táplálod! Árpád apánk, Árpád apánk, Hova süllyedt szép országod? Délibábos magyar rónán Idegenek furcsa szóia; Magyar hegyek felhős ormán A hóditók lobogója. Mi a magyar? Nemzet-e még? Nemzet-e még, vagy csak szolga? Árpád apánk. Árpád apánk, Hát e nép a magyar volna? Kelj fel, kelj fel Árpád apánk. Ülj fel fehér paripádra! Ne engedd, hogy igy maradjunk, ily halálos csonkaságba'! Lengesd meg a magyar zászlót, Fényesedjék Hadak Útja; Jöjj el a hős hét vezérrel, S foglald el a hazát újra! ----------------------------TALÁLÓS KÉRDÉS — Ha valakire 25 botot csapnak, és abból 9-et elveszünk mennyi marad rajta. — Bizony rajta marad azon mind a huszonöt. TALÁLÓS KÉRDÉS Egy ember megállóit egy almafa előtt, melyen érett almák voltak; éhes volt ő kigyelme s botjával ráhajitott a fára. A hajitás után sem a fán, sem az alatt nem voltak almák. Tessék megmondani, hány alma volt a fán? Kettő: Egyikét leütötte az ember, a másik függve maradt, következőleg a hajitás után sem fent, sem alant nem voltak almák, hanem csak alma.--------------.*« -j {-■&-.-------------TRÉFÁS MONDÓKA Ur vagyok mindenkor, koplalok früstökkor, ebédet nem eszem, vacsorakor lefekszem. Magyar ifjúság lapja a havonta megjelenő MAGYAR CSERKÉSZ Megrendelhető: P. O. Box 68, GARFIELD, N. J. A Magyar Cserkészszövetség Hivatalos Lapja GYERMEKROVAT Magyarok a svájci hegyekben Árpád fejedelem fia, Zsolt vezér, szép ifiu volt. Erős, bátor, mindenkihez nyájas szavú. Szerették is emberei. De a nép még szilaj volt. Széllel futó paripáikra felkapva, rémei voltak a magyarok a szomszédos népekre. Ki-kicsaptak a német földre, lovuk hátán megnyargalták még a távoli Svájc hegyeit is. Csuda ezt ma hallani, hogy meddig jártak lóháton. Egy jámbor svájci kolostor szerzetesei egy reggel arra ébredtek, hogy a közeli falu népe dörömböl a kapujukon. — No, mi a baj, miért jöttetek? — Jaj, jaj, tisztelendő fráter nyisd ki hamar a kaput, máskép, mig beszélünk utolérnek. — Nem értem, — mondja a kapus, de forditja a nagy kulcsot, kitárja a kapu szárnyát. Az emberek betódulnak, nagy hevenyében segítenek is feltenni a keresztvasat. — No, mi a baj? Beszéljetek hát! — Jaj szent atyám, az ördögök űznek bennünket. A kapus keresztet vetett ijedtében. — Jaj, itt van Attila népe! — tóditották a többiek is. — Akik összenőttek a lovukkal; a pusztai boszorkányok fiai. Égetnek, dúlnak mindenfelé. Szalad a barát az apáthoz: — Jaj, jó Engelbert apát ur, a menekülők ezt beszélik. — Isten óvjon meg bennünket, — menj, konditsd meg a harangot, hogy összegyüjtsük a testvéreket. Jaj, ne mégse! A harangszó idecsalná őket. Menj, kopogj be minden cella ajtaján, küld ide a barátokat. Mentek is a barátok rögtön. — Fiaim! — igy kezdte a barát, — Isten most próbára tesz bennünket: egy vad hordát küld reánk. Ti, akik a könyveket őrzitek és másoljátok, tudhattok Attiláról; újra itt van a fajtája. Mind elszörnyedtek erre a hírre. — Nosza hát, a kelyheket, templomi szent ereklyéket ássátok el, rejtsétek el a kolostor udvarán. Aztán mindenki nézzen szét, aki kardot talál, hozza. Aki fustélyt, hozza azt. Én a nyájamat elvezetem a hegyek erdőibe, nem adom a mészárszékre. No, képzelhetni, milyen lótás-futás lett erre. Az apát még visszafordult az ajtóból. Volt egy félkegyelmű fráter szolgája a többieknek, nem értette meg a szót, ott ácsorgóit, nem szaladt el. Az apát most meglátta: — Heribáld, te itt maradsz! Legalább lesz egy hírmondó ; közülünk! Egyszeriben kiürültek a fokosok, üres lett a tágas udar. A kolostorhegy oldalán kattogtak a fapapucsok, amint a sok barát futott át a szomszéd hegy felé és elbúj ak az erdőben. Heribáld csak nevette őket. Az eb féljen, — gondolta. Lesz, ami lesz! Lett is. Egy óra múltán hangos lett az egész tájék. Az erdőkből kis lovakon sok vitéz termett elő. Kiabáltak, nyargalásztak. A kolostorra mutogattak, s egy csapatjuk arra indult. Hogy ott érték a küszöbön Heribáldot nézelődve, megdöfködték dárdájukkal barátságosan. — Bolond, fáj az! — szólt ez rájuk. Szavát ugyan nem éltették, de szemejárását igen. Heribáld még a nyelvét is rájuk öltötte, ahogy a dárda nyomait tapogatta. Volt a sereggel egy fogoly pap, az értette a magyar szót. Ezzel ráparancsoltak az ácsorgó barátra, hogy elő a kincsekkel. Heribáld kacagni kezdett: — Kincs? Azt hiszitek, hogy én reám bízták? Ennyit adnak reám, ni! — S mutatta, hogy csuhája foltos is, lyukas is. De leugrott a nyeregből egy vitéz, öklét mutatta Heribáldnak. Ezt a magyar beszédet Heribáld is megértette. Kitárta a templomájtót. üres völt biz a templom egészen. A lovasok káromkodtak. Végigjárták a cellákat is, de ott sem találtak semmit, ami nekik kellett volna. Két pogány fogta magát és felmászott a toronyba. Kimászott az ablakon a tetőre és mint a macska, a torony tetejére. Lekiáltották: hogy ott a kincs. A torony keresztje csillogott a napsugárban, villogott, mint az arany. Annak nézték, azért mentek érte. De a kereszt megoltalmazta magát: mind a ketten lezuhantak és szörnyethaltak. Ettől egy kicsit megcsendesültek Aztán máglyát raktak az udvaron székekből meg asztalokból s a két testet elégették. Akkor jutott eszébe egyiküknek, hogy hahó! van a kolostorokban más kincs is, ha már az aranyat el is vitték. Megint előráncigálták Heribáldot. — Lódulj, mutasd meg a pincét! Hát hiszen a pincekulcsok éppen ott csörömpöltek Heribáld ruhája alatt. Vitte őket örömest le, a sziklába vágott garádicson. Maga is szeretett ide jönni, amikor szerét ejthette. Szép pince volt, hej de szép! A nagy hordók, kis hordók sorban állottak katonásan, Egykettőt megkongottak; szépen szóltak, nagyon szépen bizony! Nézd csak! Az egyik magyar szekercét fog a hordóra, hogy beüsse a fenekét s a jó sok bort elfolyassa. Csakhogy Heribáld se rest: ott terem, elkapja a karját s kiabál rá. A tolmács pap nevetve fordítja le nekik: — Azt kiabálja a fráter: Ne bántsátok a hordókat, mert mit isznak a barátok, hogyha ti eltakarodtok. Na, ezen nagyot nevettek, jól a vállára is csapkadtak Heribáltínak, alig győzte dörzsölgetni. — Igazad van! Nagy kópé vagy, eljöhetnél velünk tréfaszerzőnek. Hát kupába eresztették a bort, úgy vitték fel az udvarra. Ott akkora tüzet raktak, hogy egész barmokat sütöttek rajta. Karddal szeldelték le a csontról a húst, kézzel ettek, s mikor a csontot lerágták, játékból egymáshoz vagdosták. Heribáldnak is jutott egy pár, koppanás. Jó céltábla volt a jámbor, mert a magyarok a puszta földre telepedtek le, de ő magának, meg a tolmács papnak széket hozott. Mikor éhüket elverték, szomjukat oltották, jókedvükben nótára gyújtottak a magyarok. Mikor elcsendesültek, felállott a barát meg a pap és szent énekeket énekeltek. Azt a magyarok csendben hallgatták. Miután kimulatták magukat, vezérük parancsára felpattantak lovukra, s otthagyták a monostort. Senkit se bántottak azon a tájon. Estére a szerzetesek bátorsággal hazamentek. — No, Heribáld hogy mulattál? — kérdezgették társukat. Nem hitték volna, hogy életben találják. Nincsen ezeknél jobb ember a világon. Ettek, ittak, énekeltek, nekem is adtak mindenből, soha igy jól nem laktam. Igaz, hogy néha tarkón vágtak, de csak úgy barátságból s az ilyen seb könnyen gyógyul, kivált ha borral gyógyitgatják. No csak azt mondom néktek, kérjétek az egek Urát, hogy soha se küldjön ránk rosszabb ellenséget. Becsültesd meg külföldön a magyar nevet! (Széchenyi) MEGJELENT ÉS KAPHATÓ AZ 1963-AS “Histórlás Kalendárium Az Ízléses kivitelű, képes, amerikai magyar naptár megrendelhető a “Vasárnap” kiadóhivatalában. — Ára: $1.50. — írjon erre a címre: Katolikus Magyarok Vasárnapja 517 S. Belle Vista Avenue,, Youngstown 9, Ohio, U.S.A.
