Kis Dongó, 1962 (23. évfolyam, 1-24. szám)
1962-05-20 / 10. szám
4-IK OLDAL Kis Dongó 1962 május 20. Egy tehetséges rendőr A vén Fodor János, a vidék legmódosabb mágnás-parasztja ült bent nehéz vasban a szegedi várban. Nem vallott semmit a vén kópé — pedig tömérdek jel azt mutatta, hogy sok terhes állapotnak ő a fősrófja. A hurok folyton kisebb karikába fonódott a nyaka körül, de mégsem olyan szűkre, hogy megfojthatta volna. Laucsik, az elhiresült vizsgálóbiró megpróbált mindent, elindult száz szálon is, de mindig csak odaért, hogy semmi bizonyosat nem tud. Hát egy nap — mikor már jóformán lemondott minden reményről, megnyilik a kancellária ajtaja s gyönyörű parasztmenyecske lép be rajta, módos piros cipellőkben, sarkig érő selyem kendővel, ezüsttel kihányt kacabájban. — Jó napot kivánok, tekintetes uram! — Adjon Isten, szép asszony lelkem! — mond Laucsik hanyagul felpillantva. — Mit hozott, galambom? — Hát én bizony az uramhoz jöttem volna, ha beengedne hozzá a tekintetes ur. — No és kicsoda a maga ura? — Hát bizony az a szegény Fodor János. — Ah! A Fodor János? — szólt Laucsik csodálkozva. — Bizony nem hittem volna, hogy ilyen szép felesége van. Laucsiknak most villant észébé7 hogy hát nini, hiszen neki a szerelmi szálon kellett volna indulnia mindjárt eleinte. De ki az ördög gondolhatta egy hatvannégy éves emberről? — Aztán hallja-e, szép aszszony, hogy mehetett fiatal létére ilyen vén emberhez? — Hja, a szegénység, tekintetes uram! ő tett engem úrrá. A szemétből emelt fel a nagy gazdaságba. Én jártam jól, nem ő. — No, hanem rosszkor jött, menyecske, mert az ura beteg most és az orvos megtiltotta, hogy beeresszek hozzá akárkit is. Hanem jöjjön el a jövő héten . . . azaz, hogy akkor meg nem leszek itthon. Tudja mit, jöjjön el úgy két hét múlva. A szép asszony eltávozott. Messze lakott, valahol a szatymazi tanyákon, nem jött a városba, csak a mondott időben. — Eljöttem, kérem alásan — szólt a Laucsik szobájába nyitva. — Eljött? Hát ki rendelte be? — kezdé Laucsik idegenül tekintve rá. — Tekintetes urnák tetszett mondani. — Én? Nem ösmerem magát. Hát ki maga? — Hiszen tetszik tudni, voltam itt a múltkor. — Hja, lelkem, nem káptalan az én fejem, hogy minden embert az eszemben tartsak, megfordul itt ezer is napjában! Mi a neve? — Fodor Jánosné vagyok, kérem alásan. — A Fodor Jánosné? Aha, tudom már. No hát mit akar, Fodor Jánosné? — Eljöttem az uramhoz, ahogy mondva volt. —Az urához jött el? — hebegé Laucsik csodálkozó szemeket vágva. Hát nem kapta meg a levelemet? — Nem kaptam, kérem. — Hogy lehet az? Pedig megírtam, galambom, hogy az ura meghalt még a múlt hét elején. Értesítve volt. Az asszony elpityeredett s ziháló mellel mondá: — Nem, semmit sem kaptam. —Ejnye, ejnye, de restellem. Ez már mégis csak nagy rendetlenség! No, ezt nem hagyom annyiba! Laucsik csengetett. A belépő hivatalszolgának megparancsolta bosszankodva: — Küldje be, Mihály, az Írnokot! Az írnok bejött. — Hallja, amice, elküldte maga a levelet Fodor Jánosnénak a férje haláláról? Az írnok zavarba jött. — Igazat mondjon! — menydörgött Laucsik haragosan. — Bocsássa meg, főnök ur, de elfelejtettem ... Kiment az eszemből. Laucsik most már nagy méregbe jött. Indulatosan csap-Szerkesztői üzenet Ha sztrájkol, vagy munkanélkül van és az újság előfizetése esedékessé válik, Írjon egy postakártyát és mi halasztást adunk az előfizetés beküldésére. KIS DONGÓ — ri.PAM nm The Only Hungarian ( Editorial and KIS DONGÓ PUBLISHING CC Detroit 1 Editor & Publisher LOUI Munkatársak: E Published every 5th Megjelenik minder Subscription price one year $4.(1 Entered as second-class mattéi Detroit, Michigan unde: kodta az aktákat jobbra-balra s lármázott, hánykolódott. — Ez már mégis sok. Ezt már nem tűröm. Ez a sz' ,ny aszszony el se jöhetet végtisztességre. Mert tar k meg a törvényt, de ami e oeri dolog, az emberi dolog. Takarodjék a szemem elől, haszontalan fráter! Azután a menyecske felé fordult szelíden: — Lássa, én nem nem vagyok oka. De az ember soha se végezheti a kötelességét ezek miatt a rendetlen emberek miatt. Lassan-lassan az asszony is beletörődött. — Hiszen ha már úgy esett, ki tehet róla . . . szólt sóhajtva ... az Isten ellen nem tehetünk . . . Kötényével törülgette könynyeit . . . vagy hogy talán csak markirozta, mintha törülné, mert az asszony hamis portéka s keresztényi megadással távozott a várból. De nem múlt el két hét sem, ott volt megint Laucsiknál nyalka gyászban. — Ejnye! — kiáltott fel a vizsgálóbíró, mert most mindjárt megösmerte, — maga már megint itt van, Fodorné? Mit akar itt szüntelen? Hát hányszor mondjam már, hogy meghalt az ura? — Nem is avégett jöttem most, tekintetes uram, hanem hát . . . — No csak szaporán mondja el, mert nincs időm ... A szép özvegy lesütötte szemérmetesen a szemeit. — A pap küldött ide . . . vallogatta ki apródonkint. — A pap? mi közöm nekem a pappal? — Nem is a tekintetes urnák, hanem hogy aszongya, hozzam el előbb a halotti levelet, mert ő addig össze nem esket. — Össze nem esketi? De hát kivel esketné össze? Mit beszél itt össze-vissza bolondokat! — A Rigó Palival. — Ki az a Rigó Pali? — Egy jóravaló legény, tekintetes uram. — Ejnye, de hamar beleszeretett? ... No lám, lám . . . ilyenek az asszonyok ... de hát tán mégsem illő volt ilyen hamar — Szerettem ám én azt azelőtt is . . . Tetszik tudni, régen jó szívvel vagyunk egymás iránt. — Persze, igy már más, igy már értem. Aztán miféle foglalkozású ember az a Rigó Pali? — Kocsis volt szegény a megboldogult uramnál. — Ha igy van, — szólt Laucsik nyájasan — nekem semmi kifogásom ellene, hanem az nem olyan kurtán megy, a halotti levélre stempli kell, ki kell íratni a halálozási könyvből. Egyszóva, ez csak úgy öt nap múlva kész s akkor is elég parádéval jár. Jöjjön el négy nap múlva. Addig a négy napig jól használta fel Laucsik az idejét. Vallatás közben rátért kedélyes csevegésbe is ereszkedni Fodor Jánossal. — Ej, János, János, de szép felesége van . . . Nem csodálom, hogy az a szép asszony olyan keményen köti az élethez. A vén betyár szemei megcsillantak. — Bizony van annak, aki meg nem issza — mondta rá kevélyen. — Kár, hogy olyan félrelépő jószág. De már erre elfutotta Fodor szemeit a vér. — Ne mondja azt a tekintetes uram! Kínozzon engem, csináljon velem akármit, de a feleségem tiszta becsületét be ne feketítse, mert az már nem tartozik az igazságszolgáltatáshoz. — No-no-no ... ne tüzeljen, bátyó . . . mert úgy van, amint mondom. Mikor hazudtam én magának valamit? — Tudom, hogy nem hazudott, de ez még sem igaz! Hamarabb lehet báránnyá az ördög, mint az asszony ördöggé. — Pedig a kocsis a csábitója! Vele tart, vele tartott. — Ne tovább! — bődült fel a betyár fájdalmasan. — No, majd meg fogja hallani a saját füleivel. Akarja-e? — Ha akarom-e? Inkább lássam leszakadni a mennyországot. De azért ott leszek, — tudom, szégyenbe marad a tekintetes ur. Laucsik gúnyosan kacagott' fel erre s ez a kacaj sokkal jobban szúrta, döfte a szerelmes vén betyárt, mint a rettenetes “Ráday-bölcső”. A megállapodáshoz képest negyednapra ott volt a szép asszony. Laucsik megtartotta szavát. A betyárt odaállította a szomszéd szobába két rendőr közé, hogy mindent hallhasson, de ki ne léphessen onnan. A szép asszonynak pedig igy szólt, a rögtönzött törvényszékre mutatva: — No mondja el az uraknak mit kíván, ismételje még egyszer, amit nekem elmondott, hogy ismerkedett meg Rigó Pállal s jelentsd ki, hogy férjhez akar hozzá menni. Fodorné elmondta himezetlenül még egyszer azt az egész szégyenlős históriát . . . csak néha sütötte le szelíd kék szemeit, vagy a kendőjét toszitotta lejebb a szemére. Mikor az utolsó szót is kiejtette, egyszerre felpattant a szomszédszoba ajtaja, s előrohant csörgő láncaival, a rendőrök kezéből kiszakítva magát, Fodor János s fölemelte ökleit. — Verjen meg az Isten, Zsófi! — Jaj nekem, jaj nekem! — sikoltott fel az asszony. — Irgalom, könyörület! — Beszélhetsz már! — szólt megvetőleg, tompán. — Tekintetes uram pedig fogja meg azt a tollat és írjon. Majd beszélek én már.
