Kis Dongó, 1962 (23. évfolyam, 1-24. szám)
1962-09-20 / 18. szám
4-IK OLDAL Kis Dongó 1962 szeptember 20. KIS DONGÓ - CLEAN FUN The Only Hungarian Comic Paper in the U. S. Editorial and Publishing Office: KIS DONGÓ PUBLISHING CO. — 7907 W. JEFFERSON AVE. Detroit 17, Michigan Editor & Publisher LOUIS BEDY szerkesztő és kiadó. Munkatársak: E lap minden olvasója. Published every 5th and 20th of each month. Megjelenik minden hónap 5-én és 20-án. Subscription price one year $4.00. — Előfizetési ára egy évre $4.00. Second class postage paid at Detroit, Michigan. Férjhez adom Katót Akkoriban sok pénzt lehetett keresni az autóvezetéssel s mert valamit konyitottam a motorokhoz, letettem én is a sofőr vizsgát. Fiatal voltam, huszonegyéves, de azért hamar állást kaptam. Kora tavasz volt, amikor nagybátyám ajánlólevelével a zsebemben, vonatra ültem, s délután már boldog büszkeséggel ismerkedtem a kis gömbölyüorru, angol kocsival a fehérvári országúton. Mikor aztán baj nélkül viszszaérkeztünk a próbautról és beálltam az udvarra. Sárközy ur meg volt velem elégedve, felesége is, két eladó lánya is, s igy megmutatták a szobámat: maradhattam. Egy hét múlva már úgy voltam náluk, mint családtag. Egy asztalnál kellett velük ennem és a két eladó lány — nagyon csinos fruskák voltak — minden szerelmi titkába beavatott engem. De Különösen a kisebbik, a tizenkilehcéves szőkehaju Kató, volt nagyon szerelmes és menekült ábrándos panaszaival minduntalan hozzám. Olyan szép volt ilyenkor, hogy már ezért is elilyenkcr, hogy már ezért is elszek és segítek neki, ha tudok. De egyelőre reménytelen volt a helyzet. Zsókay Feri, a patikus fia, csak akkor találkozhatott Katóval, ha elment hozzájuk szagosszappant vagy kölnivizet venni. Az öreg Sárközy hallani sem akart erről a házasságról s valahányszor felesége szóba hozta, mindig felfortyant: — Nem akarom. Nekem nem kell intellektuél a családba. így mondta: intellektuél, erősen hangsúlyozva az é betűt. Különös ember volt ez az öreg Sárközy. Tömzsi, bronzarcu magyar, vastag, fehér bajuszszal, aki zsémbesen, perlekedve járt-kelt hajnaltól-estig a kis egyemeletes gőzmalmában. Az idegen azt hihette volna, hogy örökké haragszik, hogy mindig mérges, de csak a természete volt ilyen s befelé csupa szív volt, aki mindenki panaszát meghallgatta és aki igazságosan, becsületesen Ítélkezett. De a malmára nagyon büszke volt. ő építette, ő fejlesztette idáig a kis örökölt vízimalomból és jobban szerette, mint az életét. A Sárközy-malomnak nem volt szabad megállni az ő halála után sem. Már pedig Zsókay Feri annyit értett csak a malom dolgához, mint ő a patika porcellántégelyeinek és kristályüvegeinek tartalmához. Ezért nem akart róla hallani, hogy intellektuél, patikus veje legyen. Pedig máskülönben nagyon szerette a komolygondolkodásu fiút, bár az egy dologban még a riválisa volt. A vadászatban. Ők ketten voltak elismerten a legjobb puskások az egész környéken és ezt a szenvedélyüket nagyratartva, komolyan tisztelték egymást. Feri talán anynyival volt jobb vadász, hogy még jobb puskája volt, mint az öregnek. Fájt is rá neki a foga, mindent Ígért érte, de ebben a fiú volt kérlelhetetlen. Nem adta volna a félvilágért sem. Csak nevetett, de nem állt kötélnek, hiába hozta szóba az öreg majd minden találkozásuknál. Mert erről szabad volt beszélgetni, ezen alkudozhattak, nemugy, mint a Kató menyasszonyságáról. Feri még a leány nevét sem ejthette ki az öreg Sárközy előtt; nem is merte. Mást mindent kérhetett az öregtől, még a kocsit is akkor kapta kölcsön, amikor csak akarta, de a házasság megemlítése tabu volt. így aztán hordhattam tovább a szerelmi postát meg a híreket a Sárközy-portáról a patikáig és vissza. Már nyár volt s az én titkos szolgálatom egyre nagyobb lett, mert ahogy nőtt az öreg ellenkezése, úgy nőtt a fiatalok szerelme is. Igaz, munkám nem volt nehéz. Mindig volt dolgom a patika körül: vagy borotvapenge kellett vagy benzin, amit a szembenlévő kutban mértek. Még a trafik is ott volt, ahová cigarettáért jártam és újságot olvasni. Szerettem a nyomtatott betűt s vasárnapreggeli szórakozásom volt: átnézni az összes újságot és folyóiratot, ami a városból jött. Ott ültem a széken, forgattam a papirt, amikor két utazó idegen lépett a trafikba s beszéd közben azt mondja az egyik a másiknak: — Igen, Feri malmot örökölt, odaát Tolnában . . . Letettem az újságot és az ajtón át néztem, mint szállnak fel a kocsira és hajtanak tovább. Feri örökölt . . . Hm... Miért ne lehetne ez Zsókay Feri? Az öreg akkor biztosan beadná a derekát. Gondolkozni kezdtem a dolgon s a gondolat mindjobban úrrá lett rajtam. Hátha sikerül Katót férjhez adnom . . . Annyira beleéltem magam az elképzelésbe, hogy ebéd után, amikor megszólaltam az asztalnál, már magam is elhittem, amit mondok. — Tetszik tudni, mi újság, Sárközy ur? Zsókay Feri malmot örökölt odaát, Tolnában. Felcsillantak a szemek. Az öreg előrehajolt az asztalon és úgy figyelte, amit mesélek. És én meséltem rendületlenül, mert magamon éreztem Kató csodálkozó, de hálás szemét. Az öreg semmit sem kérdezett, de láttam, tetszik neki a dolog s hogy félig már csatát nyertem. Most már csak egy hirtelen, bátor támadásra van szükség. Ezt is kiterveztem. Alig vártam, hogy az öreg leüljön vasárnapdélutáni pihenésére, aztán átsettenkedtem a patikus-házba. Elmondtam a fiúnak, hogy mit csináltam s hogy estefelé vegyen magához két gyűrűt, meg egy félzsák bátorságot, aztán menjen át és kérje meg a Kató kezét. — A malomról egy szót se szóljon. Ha mégis szóba kerül, szabadkozzék, hogy maga még semmiről nem tud, nincs is rokona Tolnában, de a lánykéréstől el ne álljon. Én előkészítettem a talajt s a győzelemre még sohasem volt nagyobb esélye, mint most . . . __ És Zsókay Feri győzött: az öreg rájuk adta áldását. Másnap persze minden kiderült, de akkor kötötte őt az adott szava s minden haragjával én ellenem fordult. Két hétig még a köszönésemet sem fogadta, aztán meg lépten-nyomon szálkát keresett bennünk. Bennem is, meg Zsókay Feriben is. Sokat tűrtünk, de mit meg nem ért a Kató boldogan ragyogó szeme? Tudtuk, az öreg is meg fog egyszer békülni, hát csak vártunk, mint akinek rendben van a szénája. Pedig nem nagyon lehetett rendben, mert az öreg még a puskát sem kérte az eljegyzés óta leendő vejétől. De a kocsit, azt azért tovább is kölcsön adta, úgy, mint régen. Elmentünk vadkacsázni. A kocsit ott hagytuk az ut szélén s hárman, a kutyával, odafeküdtünk a köles-kévék mellé és vártuk a húzást. De a kacsák másfelé húztak, esteledett, eső is kezdett szemergélni s puskalövés nélkül elindultunk hazafelé. De a vasúti restinél megálltunk. Ez volt Zsókay Feri második szenvedélye. Most is már elütötte a kilencet, amikor belépett az öreg Sárközy és meglátott bennünket az asztalnál. Nem jött oda, csak csípősen átszólt az asztalok fölött: — Hát te még itt vagy, öcsém? Tőled aztán várhatja Kató a dinnyét... Nem tudtunk mit felelni. Zsókay Feri rámnézett és én bűntudattal lehajtottam a fejemet, mert bizony én is elfelejtettem, hogy a kisasszonynak dinnyét Ígértünk. Az öreg visszafordult az ivóba, de mire mi is kimentünk, már nem volt ott. Elment haza. Lehangolva mentünk ki a kocsihoz. Esett az eső, s mikor szokásból megkérdeztem, hová menjünk? — Zsókay Feri mérgesen válaszolt: — Bánom is én. Megfordítottam a kocsit és elindultam Fehérvár felé. Nem szólt egy szót sem. Fájt neki a megszégyenítés, el volt keseredve, s azt hitte, most én akarom, hogy mulatni menjünk, be a városba. Én se szóltam. Vagy húsz kilométert vágtattunk szó nélkül a reflektorfény után, aztán hirtelen fékeztem és befordultam egy dülőutra. — Mi az? — riadt fel Zsókay Feri. — Itt árulják — feleltem — a legjobb dinnyét az egész határban. Felcsillogott a szeme, megértett és felkeltettük a kunyhójában csőszködő magyart. — Dinnyét akarunk! — Sárgát, tekintetes ur? — ismert ránk az ember. — Görögöt is — nevetett Zsókay Feri. — Amennyi csak felfér a kocsira. Vagy három mázsát rakattunk fel az elámult emberrel a hátsó ülésbe, aztán visszakocsiztunk a faluba. Sárközyék még nem aludtak s a níötorzörgésre mind kijöttek a verandára. Az öreg volt a legjobban elámulva, amikor meglátta, mi van a kocsin. — Meghoztuk a dinnyét . . . — szólalt meg dacosan Zsókay Feri. — Aztán mondja még, Zsiga bátyám, hogy nem vagyok jó ember. Álltak egymással szemben s csendesebben, de a fiú szólt tovább: — Aztán, meggondoltam, a puskát is odaadom . . . — Eladod? — lepődött meg nagyon az öreg. — El? Dehogy adom el. Úgy adom oda, csak cserébe a másikért. Aztán használja . . . használja, apa, jó egészséggel. Az öreg egészen elérzékenyedett, megölelte a vejét, de hamar elszégyelte magát és zsémbeskedve felcsattant: — Jól van, na, tacskók. De mit ácsorogtok itt? Éjfél lesz, menjetek már aludni. Elmentünk. Másnap reggel meg Erzsivel, a szolgálólánnyal lehordtuk a kocsi rakományát a pincébe s három napig mindenki, aki a Sárközy portára belépett — dinnyét kapott. Még a koldusok is, meg a kéregető cigányok is . . . A szerkesztő üzeni Küldje be rokonának, barátjának vagy ismerősének címét és mi ingyenes mutatványszámot küldünk részére. v
