Kis Dongó, 1961 (22. évfolyam, 1-24. szám)
1961-10-05 / 19. szám
1961 október 5. KIS DONGÓ — CLEAN FUN 5-IK OLDAL Karácsonyi ajándékot adunk mindazoknak, akik résztvesznek karácsonyi, nagy előfizetési kampányunkban! A kampány kezdődik 1961 október 5-ével és zárul 1961 december 31-én. MINDEN UJ ELŐFIZETŐ, aki a kampány ideje alatt megrendeli a “KIS DONGÓ’-t évi 4 dollárért, annak díjmentesen, postán megküldjük a 300 magyar nótát tartalmazó (egy dollár értékű) magyaros motívumokkal díszített nótáskönyvet karácsonyi ajándékul. RÉGI ELŐFIZETŐINKNEK IS megküldjük díjmentesen, postán, az előbb említett ízléses kivitelű nótáskönyvet karácsonyi ajándékul, — aki beküld egy uj előfizetőt. Karácsonyi-ajándék hirdetésünket azért tesszük már most közzé, hogy december 31-ig bezárólag midenkinek elég idő álljon rendelkezésére, hogy a szép nótáskönyvet karácsonyi ajándékul megszerezhesse. országban találódik csak egy olyan falu, ahol kocsma nincsen. Elhatároztam, hogy ha ez a csoda megtörténne, olyan gyönyörű riportot iratok erről a faluról, hogy örökre hiressé teszem. A lovak lelasitották lépteiket és én rémülten vettem észre a gyaluforgács sunyi szakállának sötét árnyékát. Minden gyalut a pokol tüzére kivántam forgácsával egyetemben. Fullajtár egyenesen befordult az udvarra. — Félúton vagyunk. Szomjasak a lovak! önmagát szerénységből elhallgatta. Az istrángot kioldotta, kizabolázott és meri tett a lovaknak. Eszembe jutott Rátóthy figyelmeztetése, hogy félúton egy meszely bor dukál a fuvarosnak. Az eddigi előzmények után fölöslegesnek találtam ezt, de nem voltam benne biztos, hogy Fullajtár is ugyanezen véleményen van-e. Mert ime, rám sandítva indítványozta: — Nem mennénk be ténsuram, a zsibbadtságot elkergetni a hátunkból?! Most már meggyőződtem, miért száll ki olyan fürgén «gy-egy csárdából. A zsibbadtságot igy szokta elkergetni. Bementem utána. Gondoltam, hogy igy hamarább kitessékelem. Rendeltem neki a söntésben egy meszely érmellékit. Magam, a hűvös éjszakára való tekintettel, meleg bort kértem. A kocsmában gőz, zaj, füst kevergett. Fullajtárt mindez nem zavarta és nagy biztonsággal tartott egy hosszú asztalhoz. Igen ismerős lehetett, mert öten is lekezeltek vele. Az ostort maga mellé tette, ami azt jelentette, hogy csak épen egy-két szóra . . . Aztán poharát megemelintve szívesen meginvitált: — Tessen csak idegyönni! A parasztok tisztességgel felálltak, nagyobb kört kerítettek. Először csak maguk elé pislogtak. Mikor megtudták, honnan jövök és hová megyek, megdicsérték Rátóthyt, hogy jó, csöndes szavú ur, aki a légynek se árt. Ugyancsak megdicsérték a papot, hogy jó hangosszavu, akárcsak a harangjuk. ők ugyan kálvinisták, de búcsúkor mindig átmennek oda is. Jó az igazságot minden oldalról meghallgatni. A kukoricakapálás kapcsán azt szerették volna megtudni, vájjon nálunk több eső esik-e, mert nekik a fenti locsolónak csak az aljából jut. A locsoló megemlítésére fölemelték poharukat és bizalommal csendítették az enyémhez. Bizalmuk mindinkább erősödött és képviselőjük felől érdeklődtek, aki a választás óta nem láttak, amikor is hidat ígért nekik. Igen szeretnének a képviselő fejével beszélni. Megtudták azt is, hogy mérnök vagyok civilben. A bizalmuk erre megrendült. A vizi inzselléreket nem szeretik a Tiszaháton. Ezekért kell nekik ármentesitő adót fizetni. De azért ötödször is koccintottak, ami azt jelentette, hogy Fullajtár is öt meszely bort ivott mindnyájunk kedves egészségére. Hogy további jószándékuknak véget vessek, megrendeltem tisztességből még egyet Jánosáldónak és kifelé tartottunk. Fullajtár kiverte a zsibbadást hátából, de úgy láttam, hogy a lábába szállott, mert léptei bizonytalanok voltak. Ismerősei fogtak be neki és föltették a szekérre. Én bosszúsan dörmögtem jóccakát és gallérom mögé bújva erősen elhatároztam, hogy Fullajtárral szóba se állok. Az elhatározásra nem is volt szükség, mert az öregnek már a kapu előtt leesett a feje és teljesen a lovakra voltunk bízva. Azok vidám kocogással mentek tovább. Magam is elszunditottam. A falvakban az öregnek már nem imponáltak a gyaluforgácsok. Végre megérkeztünk. Az öreg fölneszeit és körülnézett: — Ejnye, be sötét van! Még a saját házamat sem ismerném meg ma éjszaka — jelentette ki dercés, kijózanodott hangon. — Nini! Mi az?! — kérdezte egyszerre meglepetten. Mert abban a pillanatban egy kutya ugrott ki egy kapu alól, ahol a lovak megállották és farkcsóválva ugrált a lovak körül. — Te, Bodri, hogy kerülsz te ide?! Bennem villámgyorsan szörnyű sejtés ébredt föl. Fullajtárnak tisztes háza előtt állottunk a sötétében és mivel Fullajtár háza abban a faluban van, ahonnan mi elindultunk délután, azért inkább a Bodri kutya kérdezhette volna tőlünk, hogy mi hogyan kerültünk ide. Bodri igen örült a gyors viszszatérésnek. Az öreg a fejét vakargatta, én rettentő kedvemben gúnyosan rászóltam: — No kend még ilyen sötétben is megismerte a házát, úgy látom! — Az öreg ezt a helyzetünkhöz nem illő haszontalan tréfát a füle mögé eresztette, ujjaival a kucsmája alatt keresgélt valami megoldás után. — Hát most mit csináljunk? — Maga csak menjen aludni. Én meg megyek Rátóthy úrhoz, ahonnan maga megkocsikáztatott. — Hej, hogy fog szidni engem a tekintetes ur, ha ezt a kalamajkát meghallja — jelentette ki az öreg mélységes meggyőződéssel. Azt én már tudtam, hogy Rátóthy bátyám nem fog megharagudni, hanem holnap jutalmul egy meszely bort ad Fullajtárnak e jó tréfa jutalmául. Úgy is történt. Fullajtárt a világ legeredetibb emberének nevezte el és kijelentette, hogy ilyen sikerült tréfát csak az ő falubelije csinálhat. Fullajtár megrendült önérzete pillanat alatt helyreállott. Most vette észre, hogy ő tulajdonképen egy bárgyú pesti urat megtréfált és visszahozott Rátóthy karjai közé. így is terjedt el a hire a faluban az esetnek és még ma is nevetnek nem rajta, hanem az élhetetlen városi emberen. Az én szemem elé azonban nem mert kerülni Fullajtár. Másnap délután egy fiatalember ült a szekéren. Megtudtam, hogy Fullajtár fia, aki miatt Fullajtár a kormányra szavalt, mert a fia volontér volt a vasútnál, de most már elbocsátották, mert kisiklatott egy hajtányt. KEDVES HAZAIAK SÁRI GÁL IMRE Az öreg pár paraszt, akik ma ügyetlen, csetlő-botló lábbal léptek a villamosra, akiket megnevettek az ifjonc utasok, s a kalauz megugratott, rájuk rántotta a csengőt indulásra, az én vendégeim. Úgy érzem, hozzám jöttek. S a kedves hazaiak nem jönnek üresen. Elhozták a hosszú barázdák ágyát, mely valamikor bölcsőm volt tavasztól őszig, évekig. Benne tanultam járni. A derékon fölkötött szoknya a bő esőt, a szorgalmat, s a megkelt földet, meg a Laskó patak emlékét idézi, melybe nagyanyám már kora reggel térdig állt, vásznát sulykolni. Emberek, ne mosolyogjátok, ha esetlenek. Szeretném őket megölelni és boldogan vinni mindenhová, hogy szép Pestünk szép emlékük legyen s a hálámat a jó barázdákért érezzék egyszer.
