Kis Dongó, 1961 (22. évfolyam, 1-24. szám)
1961-05-20 / 10. szám
1961 május 20. KIS DONGÓ — CLEAN FIIN 5-IK OLDAL Csang részére elérkezett a cselekvés ideje, mert ma este 10 órakor randevúja volt a japán repülőgéppel a temetőnél, ahol leszállott! Amikor az ezredes térképei fölé hajolt, csang. hidegvérrel kivette zsebéből a töltőtollát, majd igy szólt az ezredeshez: — Kérem ezredes ur! íme felirom a hadosztály lőszerszükséglet igényét. Ezt tessék részünkre kiutalni. Ezzel egy kis papirost maga elé úgy tett, mintha arra Írni akarna. De e helyett töltőtollát hirtelen az ezredes orra elé tartva, kifecskendezte tartalmát. Az ezredes dermedten esett le székéről, mert a töltőtoll tartalmától elbódult! Csang magához vette a kívánt láblázatot, az ezredest pedig pamlagjára fektette, hogy esetleges belépőknek fel ne tűnjön az eset, azután kilépve a szobából, a feszesen tisztelgő őrök sorfala között kivonult az épületből és motorkerékpárján elvágtatott egyenesen a temetőbe. A déli órákban Jeng Szü, aki a kínaiak javára kémkedett a japánok ellen, a következő levelet kapta: — Kedves Jeng! Remek híreim vannak részedre. A japánok uj tervei kezem között vannak. Mivel sok japán kém kering Nankingban, kérlek, te gyere ma este 9 óra harminc perckor a 203 jelzésű temetőhöz, a várostól 10 mérföldre. Matzuki japán generális főhadiszállásáról jövök. A ti K-12- etek. E levelet természetesen Csang küldte Jeng Szünek, olyan szándékból, hogy őt elfogva, az érte jövő japán repülőgépen, feladatához híven a japán főhadiszállásra szállítsa. Csang, a kiállott izgalmaktól letört lelki és testi állapotban várt, egyre várt! Az idő csak nehezen telt, az órák sehogysem akartak múlni. A japán kémnek arra is fel kellett készülnie, hogy csínyére rájönnek és hogy azóta életre halálra keresik! Azt is tudta, hogy hamarosan nyomára találnak, bár azt képzelte, hogy éppen a temetőnél nem fogják keresni, mert hiszen ezt a vakmerőséget, hogy újból ott bújjon meg, nem tételezik majd fel róla. Délután öt, majd hat óra, senki sem jár a környéken. Ez határozottan megnyugtató, mert nemsokára alkonyodik! Csangból, a vékony “kínai katonatisztből” megint csak egy vastag, pohos civilember lett, aki az uniformist egyéb ruhái alatt most legalól viselte. Nagynehezen eljött a kilenc és fél óra! Tehát most kell megérkeznie a kínai kémnek, a japánok nagy és veszedelmes ellenségének és egy félóra múlva a “mentőangyalnak”, a japán repülőgépnek! Ekkor azonban már a környéki kínai járőröket is lehetett látni. Ezt Csangnak egy libapásztor leányka mesélte el. De amilyen mértékben múltak a percek, olyan mértékben csappantak meg Csang reményei, hogy elfoghassa Jeng Szüt. Tíz óra és Jengnek nyoma sincsen, ez a gazfickó tehát bizonyára már I cselt is vetett neki, de sajnos a repülőgép sem jött el érte. Csang már-már arra gondolt — hogy a biztos elfogatástól megmeneküljön — helyét megváltoztatja, amikor végre motorbúgást vélt hallani, önkéntelenül is fejéhez kapott, mintha csak azt akarná tudni, álmodik-e vagy ébren van? A már-már reményét vesztő és halálveszedelemben forgó ember földöntúli boldogságában nem is gondolt már Jeng Szűre, csak a menekülésre, meg arra, hogy minél előbb átadhassa a kívánt iratot, amelyet szivszorongva rejtegetett közvetlen teste felett. Alig telt el néhány perc, amikor feltűnt az égen a japán repülőgép karcsú teste. Most vagy soha! Csang tudta és érezte, hogy még távol áll a megmeneküléstől! Hiszen ép ésszel nem is képzelhető el, hogy a kínaiak ezek után meg se kíséreljék megakadályozni menekülését. Amint igy szinte fennhangon gondolkozott, a gép simán földet ért, alig száz lépésnyire tőle. Csang teljes erejéből futni kezdett a repülőgép felé. De e percben fegyverropogás vágott bele a csendes éjbe. Csang füle körül csak úgy sivitottak az ellenséges golyók. Egy pillanatra hátranézett! Megdöbbenve vette észre, hogy legalább tiz kínai üldözi, sőt, mintha Jeng hórihorgas alakját is megpillantotta volna! Cseng futás közben óráját kapta jobb kezébe. Távolról sem azért, hogy talán e bizarr helyzetben arra lenne kiváncsi, hány az óra. Alig tett néhány lépést, füle boldogan fogta fel a japán repülőgép géppuskája kattogásának zaját, amely ugyancsak “beledolgozott” a kínaiakba. Már éppen hogy elérte a repülőgépet, amikor hátulról egy izmos kar nyaka köré csavarodott. Jeng keze volt ez, aki mindenáron kézre akarta keríteni nagy ellenségét, aki “nyakára pályázott”. Csang óráját Jeng ai’cába irányította, mire a hórihorgas alak élettelenül földre rogyott. Az órához hasonló szerkezetből kilövelt ciánkáli azonnal megölte Jenget. A japán gép, belsejében a sebesült Csanggal, szerencsésen érkezett vissza rendeltetési helyére, a japán vezérkar pedig pontosan megtudván a kínai ellentámadások részleteit, újabb győzelmeket könyvelhetett el.-----------«*§§*---------CSAK A CÍM KELL — Teljes ez a porcellán készlet? — Igen. Már tizenkét éves. Meg akarja talán venni, asszonyom? — Nem. Csak a háztartási alkalmazott címét kérném, aki 12 év alatt egyet sem tört öszsze belőle. Szeretettel kérjük, ha hátralékban van előfizetési dijával, sziveskedjék azt mielőbb beküldeni, mert lapunkat csak annak küldhetjük, aki az előfizetési dijat pontosan megfizeti. A “KIS DONGÓ” előfizetési dija egy évre csak 4 dollár. HAZAFELÉ — Tollas Tibor verse — Ismerek minden utkanyart, mely Anyámhoz visz, hazatart. A vaksötétben is, hiszem, hogy nem tévedne el szivem. Mint az iránytű, úgy mutat mindig haza és jó utat. Más irányt már nem keresek, mert mágnesem a szeretet. Nem is vibrál a tü töve, mert Anyám annak sarkköve. A térképen csak pár yonás: Vadna — utolsó állomás. A bakter vigan rámköszön, ölembe látja örömöm piros batyuját: szivemet, Anyámhoz ezzel sietek. Egy órányira kis falunk, ha gyalogosan ballagunk. Cudar a sors és fukar is, — télen drágább a fuvar is, szánkó helyett hát talpamon szivem csengőit hallgatom. Könnyű ann^k a hó, a sár, akit az anyja csókja vár. Fönn ezüst húr a vezeték, viszi hírem messze, szét; sürgönye ezüst távirat Anyámnak: — jön már a fiad!... Kottái élő verebek kottázzák ki a nevemet. Két oldalt hoszu jegenyék, rajtuk a holdnak szeme ég, mint égből cseppent jégcsapok, megismernek, hogy én vagyok. Tudják, hogy merre, mért megyek és mint a gyertyák fénylenek; égő gyertyák közt fut a “szán5', csillag ragyog az utasán. A hid, mint fényes nagy bogár, hogy hátán megyek, megcsodál Alatta ezüst gyik szalad: falunk patakja, Bán patak. Anyjához siet, hol a hó alatt pihen a hü Sajó. A hidon túl már int Gömör, — mint szép leány, úgy könyököl kék ablakán a Felvidék, nekem mutatja fel szivét. Hiába hivsz most szép leány, Borsodban Anyám vár reám! Kigyul az ég és meghasad; most öntik Ózdon a vasat. A hegytetőkről üzenet, a Bükk gyújt örömtüzeket. Fényét szivemre tűzi át, igy várja vissza hü fiát. A hegy karján, mint kisgyerek, falum megismer, — integet. Pólyája puha, friss, fehér, a nénje húzta rá, a tél. Ő is tisztába öltözött, mert tudták mind, hogy én--jövök. Toronytetőn az érckakas a tollát rázza, mért havas? Vén kotlósa a hold — teli, a kis csibéit keresi. De kis csibéi: csillagok a hóban fürösztik maguk’, s Isten csillagos szőnyegén megyek,, mint boldog vőlegény. Kristály szikráz a hegyeken, cukorral szórták be nekem a hegy tetején angyalok, de én csak tovább szaladok. Látszik a kapunk ide már, mögötte Anyám szive vár. Minden cukornál édesebb, minden csillagnál fényesebb, s a menny sincs soha oly közel, mint mikor Anyám átölel. I
