Kis Dongó, 1960 (21. évfolyam, 1-24. szám)

1960-08-05 / 15. szám

2-IK OLDAL KIS DONGÓ — CLEAN FUN 1960 augusztus 5. Kis Dongó regénye KI A LEGCSUNYÁBB? A VARÁZSLÓ (Folytatás) — Megütötted magad? Fáj? István csak a véres térdét mutatta. Fifi szörnyen megi­jedt. Vízért futott, megmosta és bekötözte a sebet. Maud és Miklós szemtanúi voltak ennek a jelenetnek és az, amit láttak, megbékítette őket hirtelen, összeborultak és meg­csókolták egymást. Fifi messziről kiáltott rájuk: — Maud nem szégyelled ma­gad? És Maud helyett Miklós fe­lelt: — Nincs mit szégyelnie. Azért olyan boldog, mert meg­súgtam neki, hogy szeretem. Maud hirtelen közbeszólt: — Nem igaz, én súgtam meg neki, hogy szeretem. Megint Miklóson volt a sor: Ketten sugtuk egymásnak, hogy szeretjük egymást. És Maud pirulva folytatta: —-Pedig nekem más sugni­­valóm is lenne . . . — Ugyan micsoda? — kér­dezte Fifi kiváncsian. — Az, hogy gondoskodni kell majd kis bölcsőről! . . . Egy pillanatig megdöbbenve állottak mindnyájan. De a kö­vetkező percben megtelt köny­­nyel a szemük és összeborultak mind a négyen. Csöndesen és boldogan sirdogáltak. Ki tudja, meddig maradtak volna igy, ha messziről a vonat füttye nem hallatszott volna. István abba­hagyta a sírást és felfutott a töltésre. Elkapta a vörös zász­lót és integetni kezdett. Fifi iz­gatottan kiáltozta: — Jesszus Máriám, a gyors­vonat! A töltésen akkor robogott vé­gig a vonat éppen. És az utolsó Pullman-kocsi ablakából Lud­milla néni nézett ki az ismerős tájra. Persze rögtön felismerte őket és izgatottan kiáltotta: — Fifi, Fifi, csakhogy meg­találtalak! . . . Nepomuk, rántsa meg a vészféket! Nepomuk szót fogadott és a vonat hirtelen megállt. Ludmilla néni leugrott a ko­csiból, amelynek ablakaiban ott voltak János gróf, Henriette és a lányok, ő k is izgatottan kér­dezték mi történt, mig Milka néni odafutott Fifihez és kar­jába ölelte: — Fifi! . . . Kedves Fifi, csakhogy megkerültél! Ezalatt kiszállt a vonatból János gróf is, Henriettével és mindketten odasiettek Fifihez. A grófné kiáltozott: — Maud!— . . kis csibéim! . . János gróf pedig mosolyogva fenyegette meg a lányait: — Fifi, Maud, rossz gyerekek vagytok! . . . Ludmilla szólalt meg ekkor: — Ne féljetek . . . Eszeágá­­ban sincs, hogy veszekedjék ve­letek! . . . Meg akar nektek bocsátani! . . . Áldását akarja adni rátok! . . . Hétfaludy János odalépett Istvánhoz és Miklóshoz, kezet rázott velük és azt mondta: — Gyertek haza, minden meg van bocsátva. És elindultak a kastély felé. I. Még a török világban tör­tént, amikor Magyarország há­rom részre volt darabolva. Er­dély önálló fejedelemséggé ala­kult, az ország szivében, az Al­földön, fel egész Buda-váráig a törökök uralkodtak, a Du­nántúl és Felsőmagyarország pedig a Habsburgok kezén volt. Mint mindig, akkor is pártos­­kodott a magyar. Az ország mind a három részében akad­tak nemes urak, akik a török­höz húztak, de voltak olyanok is, még pedig szép számmal, akik Bécstől várták és remél­ték a haza üdvösségét. Ez utóbbiak közé tartozott Kővár ura, Kőváry László is, akinek szinte bevehetetlen sziklafészke ott büszkélkedett Fogaras rengetegeiben. Egy rettentő zivataros dél­utánon magános vándor ka­paszkodott fel a Kővárhoz ve­zető meredek utón. Valóságos Ítéletidő volt; dörgöít, villám­­lőtt, zuhogott a zápor és a terhes fellegekből egymásután csaptak le a mennykövek az ősrengeteg százados fáiba. A vándor azonban ezzel mit sem törődött. Süvegét mélyen a fe­jébe nyomta, bő köpönyegét összehúzta magán és úgy da­colt a fergeteggel. Nemsokára a vár kapujában állott és há­romszor kopogott. — Ki az? — hallatszott be­lüliül a várnagy barátságtalan, dörmögő hangja. — Jó barát — válaszolt a vándor. — Mondd meg a nevedet. — Majd megmondom, ha ki­nyitod a kaput. De ne várakoz­tass már sokáig, mert egészen bőrig ázok, aztán meg belém talál ütni valamelyik menny kő. Annyi hull, akár az esőcsepp. A kulcs megcsikordult a zár­ban és feltárult a hatalmas kapu. Az idegen belépet a bol­tozatos kapualjba, feltolta sze­méről a süveget és megköny­­nyebbülten kiáltott fel: — Csakhogy itt vagyok vég­re! Magas, csontos termetű, szú­ró tekintetű, kecskeszakállas férfi volt. — Mi járatán vagy? — kér­dezte a várnagy. — Azt neked nem mondom meg, csak a nagyasszonynak. — Azzal nem lehet minden­kinek beszélni. — De nekem okvetlenül be­szélnem kell véle. — Miért? — Mert fontos híreket hozok neki. De ne beszéljünk sokat. Vezess valahová, ahol egy kis­sé megszáradhatok, valami ha­rapnivaló után is intézkedjél, mert éhes vagyok, mint a far­kas, aztán pedig jelentsd be jöttömet a nagyasszonynak. — De kit jelentsek be? — A név mellékes, úgy sem ismer a nagyasszony, de ha már mindenképen meg akarod tudni, hogy ki vagyok, hát megmondom: Seregi Tamás a nevem. A várnagy, aki egyébként bá­tor, vitéz, katona volt, valami különös félelem-félét érzett, mikor az idegen rászegezte szú­ró tekintetét. Sietett is eleget tenni rendelkezéseinek és egy jó félóra múlva Seregi már a szépséges szép Kőváriné előtt állott, aki kiváncsian nézett rá mélytüzü, mennyországos sze­mével. — Mit akarsz jó ember? —■ kérdezte ezüstcsengésü hang­ján. — Először egy kérésem vol­na, nagyasszonyom. — Hadd halljam. — Engedje meg, hogy egy hétig itt tölthessem az időt, mint vendég, mert nagy szük­ségem van pihenésre. — Minden jó embert szívesen látok — válaszolt Kőváriné. Az idegen mélyen meghajtot­ta magát. — Nagyasszonyom még nem ismer, de nemsokára meggyő­ződhetik arról, hogy jó ember vagyok és igaz barátja nemes familliájának. — Elhiszem. De kegyelmed azt mondta a várnagynak, hogy valami fontos hirt akar velem közölni. Erre vagyok én kiváncsi. — A hir fontos, nagyasszo­nyom, de egyúttal szomorú is. Mindazonáltal nem szabad két­ségbeesnie, mert a végén mTh­­den jóra fordul. — Kegyelmed csupa rejté­lyekben beszél. — Mindjárt nem lesz rejtély. Kedves férjeuráról van szó. Kőváriné megrezzent. — Mit tud róla? — kérdezte az ijedtségtől fojtott hangon — valami rosszat? — Ebben a pillanatban még nincs semmi baja — válaszolta szinte ünnepélyesen Seregi — de néhány nap múlva a török foglya lesz. — Szent Isten! — sikoltott fel Kőváriné — honnan tudja ezt? — Ne kérdezze, nagyasszo­nyom. Nekem hatalmam van arra, hogy a jövőbe lássak. A szép asszony szeme könny­­fátyolán keresztül babonás fé­lelemmel nézett rá. — Kegyelmed talán varázsló? — Igen, az vagyok, de erről, nem szabad tudnia a várnép­nek. Én tudom már, hogy Kő­vári uramat elfogatása után Déva várába zárják a törökök. (Folytatjuk) JOHN K. SŐLŐSY Az egyetlen magyar temetkező és okleveles balzsamozó DETROITBAN 8027 W. JEFFERSON AVENUE Telefon: éjjel-nappal: VI 1-2353 LINCOLN PARKBAN 3200 Fort St. — Tel. DU 3-1870 — VÉGE — MINDEN AMERIKAI MAGYARNAK NÉLKÜLÖZHETETLEN! LEGÚJABB ANGOL-MAGYAR LEVELEZŐ ÉS ÖNÜGYVÉD Útmutató mindennemű meghívások, ajánlatok, köszönő, kérő, baráti, szellemes és ajánló levelek Írására. Továbbá okiratok, szerződések, folyamodványok, bizonyítványok, nyugták, kötelezvények, kérvények, meghatalmazások, végrendeletek, kereskedelmi, üzleti eljegyzési, esküvői, jókívánságokat, vigasztalást és részvétet kifejező, megrendelő levelek, apróhirdetések és sok más a napi életben előforduló ügyekkel és eseményekkel kapcsolatos levelek és itatok megfogalmazására. Ezen 288 oldalas levelező segítségével angol levelezését könnyen elintézheti. Ara postán, szállítási és biztosítási díjjal $2.00 KIS DONGÓ, — 7907 W. JEFFERSON AVE., — DETROIT 17, MICH. — Utánvétellel (C.O.D.) nem szállítunk! —

Next

/
Oldalképek
Tartalom