Kis Dongó, 1960 (21. évfolyam, 1-24. szám)

1960-05-20 / 10. szám

1960 május 20. KIS DONGÓ — CLEAN FUN 3-IK OLDAL Gyermekrovat Ej, ne busulj, Jankó! Derék fiú volt Jankó, szor­galmas is. Az iskolában sem az utolsó. Csakúgy fújta a verset, mint Miska meg a szőkehaju Bözsi, akik pedig igen érdeme­sek voltak a dicséretre. Történt azonban, hogy az egyik számtanórán a tanitó ur kérdésére, hogy hát mennyi is húszszor hatvan, Jankó ezt fe­lelte: — Százhúsz. Ahogy kimondta, halk kun­cogás támadt a padok között és a tanitó ur is megcsóválta a fejét: — Hol az eszed Jankó? Mondjad meg te, Karcsi! Karcsi kivágta: — Ezerkétszáz! — És foly a tanulás tovább. Jankót azonban elöntötte a pirosság, lehajtotta a fejét és fel nem nézett volna egy vi­lágért sem. Egy idő múlva észrevette a jó tanitó, hogy Jankó szivét ke­serűség fesziti, hát hozzálépett és megsimogatva haját ennyit mondott: — Ej, ne busulj, Jankó! Tu­dom én, amit tudok. Ettől a hi­bától még király is lehetsz. Hát olyan kedvesen, olyan felemelő megértéssel csengett a mester ur szava, hogy Jankó szive egyszeriben megtisztult a mardosó bánattól, arcának szí­ne rendesre változott és szemét megint csillogó figyelemmel emelte jó tanítójára. Hanem otthon megint csak bánat érte. Amint etette ked­ves gerlicéjét, rosszul támasz­totta be a kalitka ajtaját s amig vízért járt a kisedénnyel, kisurrant a kis madár és Jankó szemeláttára hussant fel a szomszédék háza tetejére. Hej, búnak eresztette fejét Jankó! Megeredt a könnye, mint a záporeső. Besietett a konyhába és hüppögve beszélte el édesanyjának a történteket. Édesanyja magához ölelte Jankót, csókot adott könnyes orcájára, aztán ezt mondta: — Ej, ne busulj, Jankó! A madár is a szabadságot szereti. Hát sirt még egy verset a fiú, majd elővette másnapi fel­adatait és csöndesen munká­hoz látott. GONDOLJON AZ ÓHAZÁ­BAN SZENVEDŐ VÉRE­INKRE! Telt, múlt az idő. Egy esz­tendő, kettő. Jankó elvégezte az iskolát s apja úgy határo­zott, városba viszi a fiát, hogy hadd tanuljon meg valami mesterséget. Az édesanyja pedig, amig nyakába akasztotta finom, ha­muban sült pogácsával megtöl­tött tarisznyáját, igy vigasz­talta: — Ej, ne busulj, Jankó! Egy­két esztendő nem a világ. Em­bert faragnak belőled ott a vá­rosban. Isten áldjon! És csók, könny, ölelés esett annyi, mint csepp egy kiadós nyári zivatarkor. De csak elindult a szekér, be is ért a városba és megállt egy ménkű n'agy ház előtt. Jankó apja benyitott, aztán kis idő múlva kiszólt Jankóért: — Lépj be te is, fiam! Szakállas, mósolygóarcu öreg ember fogadta Jankót: — Isten hozott, Jankó! Én leszek a gazdád. Hát akarsz-e ötvösmester lenni? — örömmel: mester uram! Hát igy is történt. Elbúcsú­zott édesapjától és még abban az órában munkához látott. Hát Jankóra nem lehetett panasz. Olyan szót tartó, figyel­mes, dolgos inasgyerek vált be­lőle, amilyen hét határban sincs tán. — Ez a fiú ember a talpán! — gondolta a mester és ettől fogva a legfinomabb, leg­kényesebb munkákat is Jankó­ra bizta. No, nem is töltötte ki Jankó a három inasévet; már a má­sodik esztendő végén legény lett belőle, segéd, a mester jobbkeze. Vitték is haza a hirt az ismersök. örültek otthon nagyon. Csak Jankó arcán nen mutatkozott az öröm. Megtud­ta szegény, hogy édesapja be­teg és hogy édesanyját is meg­viselte a sok gond, munka. Egyszer aztán a mester meg­­sokalta Jankó csöndes szomo­rúságát, magához hívta, jól a szemébe nézett és kérdezte: — Mi bánt, Jakó fiam? Köny­­nyits a sziveden, hátha tudok rá orvosságot. Jankót a meleg szavak szóra indították és elmondta szülei nek szomorú helyzetét. A jó öreg a fiúi szeretet láttára szin­te könnyezett, de aztán magá­hoz ölelete Jankót és vidáman mondotta: — Ej, ne busulj, Jankó! Itt van ez a százasbankó, vidd ha­za. Fogadj fel a házhoz segít­séget. Futja orvosra is, pati­kára is belőle. No, volt öröm! Fiút úgy még nem fogadtak, mint Jankót, ölelték, csókolták, meg is si­mogatták és annyi kedves kér­dést intéztek hozzá, hogy egy álló napig sem készült el a fe­lelettel. sötétedett a lakás. Valami ne­héz, komor felhő takarta el a napot, rettentő szél rázta meg kinn a fákat, majd meg villám­lások közepette olyan jégeső zudult le a falura, hogy olyat még nem látott. Ugrott az ablakhoz, szemét könny lepte el és igy nézte a sötét fellegek pusztítását. Ab­lakok törtek be, kémények dől­tek össze, háztetők repültek idegen udvarra és a rettentő jégverés minden fát, bokrot csupaszra tarolt . . . Aztán, amilyen gyorsan ér­kezett, olyan hirtelen szakadt vége a viharnak. Jankó elhagyta a házat, vé­gigment a falun, ki a határba s amerre csak járt, mindenütt pusztulást látott. Tele volt az utca siró asszonyokkal, rohanó férfiakkal, akik a■ földjükre si­ettek, hogy lássák, mit végzett a vihar odakint. Jankó szivét is mélységes fáj­dalom járta át. Szeretett volna ESTÉLI HARANGSZÓ Bim-bam, este van, Csillag csillan, hold kivillan, Csend, csend mindenütt, A virág is elfeküdt. Alszik már a kis madárka Ingó-ringó lomb alatt. Szállva-száll a magasságba Istenhez a gondolat: Jó Istenünk, szépen kérünk, Csöndes békét adj nekünk, Családunknak, a világnak Édes, boldog álmokat. vigasztaló szavakat mondani a meggyötört szivü embereknek, de érezte, hogy több kell itt a szónál. Hát csak hazaballagott nagy szomorúan, elbúcsúzott szülei­től és visszatért a városba. De a jó mesternek nem ke­rülte el a szemét Jankó nagy­­nagy szomorúsága. Megint kér­dőre vonta: — Jankó fiam, mért lógatod az orrod? Nincsenek jól ott­hon? — Bizony, nincsenek — fe­lelte Jankó. — Koldussá lett az egész falu. — És rendre elbe­szélte, mi történt otthon. Most aztán már a gazda sem derült fel. De azért csak mondta: — Ej, ne busulj, Jankó! A jó Isten majd megsegíti őket. Igen. A jó Isten. Aki küldi a csapásokat, tud az segiteni is. És alig fordult el a gazda, díszes egyenruhába öltözött férfi lépett a műhelybe. Csak a királyi palotából jöhetett — gondolta Jankó. — Mivel lehetünk szolgála­tára, nagyuram? — kérdezte. — A gazdát keresem! — fe­lelte az udvarmester. De, hogy Jankónak milyen áldott jó szive volt, az csak ez­után tudódott ki. Másnap, amint éppen a le­vest kanalazhatta, merthogy ebédidő volt, egyszerre csak be-Jakó elszalad az aranyműve­sért, aztán illő távolból figyelt beszélgetésükre. Egyszercsak magához szólította a mester: — Jankó fiam, jöjj ide! * Jankó ott termett. — A palotába kell menned — folytatta az öreg. — Az én szemem gyönge már, a kezem is reszketős, nem tudok úgy bánni a szerszámokkal, mint légen. Király 'urunk koronáját kell megjavítani. Meglazultak a drágakövek, a foglalatuk ki­kopott, meg itf is, ott is javí­tásra szorul. Hát eredj! A mun­kát is meg a munkabért is ne­ked adom. Jankó felvette ünneplő ruhá­ját^ összecsomagolta szerszáma­it és az udvarmesterrel együtt a királyi hintón tette meg az utat a palotáig. A hetvenedik szobában ha­talmas, hét lakattal zárt acél­láda állott. Körülötte hét fé­­nyesruházatu koronaőr. Ekkor megszólalt az udvar­mester: — A király! És valóban, m e g n y i 11 egy hófehér, kettősszárnyu ajtó és belépett az ősz király. Minden­ki meghajolt. De a király nyá­jasan fordult Jankóhoz: — Ifjú mester! A koronámat kell megjavítanod. Minden na­podnak száz arany lesz a bére. Ki tudja, egyhamar szükség le­het reá . . Az ősz király szavai,. amely­ben mindenki megérezte a bú­csúzó öregséget, Jankó szivét nagy szomorúsággal töltötték meg. És bár igen restelkedett miatta, két könnycsepp szökött a szemébe. Meglátta ezt a két könny­cseppet az öreg uralkodó, egy lépést tett Jankó felé, moso­lyogva megveregette vállát és ezt mondta: — Ej, ne busulj, Jankó! Ez a világ sorsa azért többet ér ne­kem ez a két könnycsepp, mint koronám két legnagyobb gyé­mántja . . . Elfordult, elsietett. Jankó egy évig dolgozott a palotában. A sok aranynak egy részét, amit munkájáért kapott, nyomban szülőfalujába küldötte, hogy segítse a szegé­nyeket. Egy részén apjának, anyjának házat, földet vásárolt s ami még megmaradt, azon magának is építtetett egy há­zat, szép műhellyel, amelyre a király rendeléséből ezt a táblát függesztette ki: Bus Jankó királyi ötvös. Amint pedig az első ezer arany a faluba érkezett és meg­tudták, hogy ki és mi célra küldte, egyszerre nagy becsü­lete támadt Jankónak. Mikor már helyrehozták a vihar pusz­tításait és valósággal megszé­pült a falu, néhány ember élén megjelent a tanitó ur Jankó házában. Az öreg mester szere­tettel ölelte keblére volt tanít­ványát és emlékezve a régi dol­gokra, könnyes szavakkal ismé­telte: — Ej, ne busulj, Jankó! Ha király nem is, de királyi ember vált belőled. Mert királyi lélek az, akinek a szivében annyi sze­retet lakozik, mint a tiédben. Az Isten áldjon meg tovább­’ ra is!

Next

/
Oldalképek
Tartalom