Kis Dongó, 1960 (21. évfolyam, 1-24. szám)
1960-12-05 / 23. szám
1960 december 5. KIS DONGÓ — CLEAN FUN 5-IK OLDAL óvatosan takarta föl a bundát. A bundában füles kosár. A kosárban fehér kendővel letakart pólyás baba. A bundát otthagyta. A kosarat felragadta, s vitte haza szinte szökdécselve. A kisded megint nyekergett, de Gyuri nem bánta. Vitte a nehéz kosarat, vitte. Milyen szerencse, hogy ő akadt rá, nem más. Berontott az ajtón diadalmasan kiáltotta: — Kisgyereket hoztam! A társaság elképedt, elnémultan fordult feléje. Gyuri odavitte a kosarat a székre, amelyen ő ült es föltakarta. A kis teremtés egyszerre elhallgatott. Bámulva nézett a lámpásra. Nem az emberekre, csak a lámpásra. Harangozóék elrőkönyödve meresztették rá a szemöket. Végre a harangozó horkant a fiára: — Kinek a gyereke? — Nem tudom, — felelte megszeppenve Gyuri. — A templom előtt találtam. — A templom előtt? — Ott. A komaasszony elképedt arccal vartyogta: — Kitett gyerek. Nektek kell felnevelnetek! Az öreg János bácsi rábólintott és szólott nyugodtan. — Ez bizony a tietek most már. A harangozót elfutotta a méreg: — Te barom! Te tinó! Te hatökör! S úgy csattantotta pofon a szegény Gyurit, hogy a szekrénynek esett. Még abba is belevágta a fejét. — Micsoda buta gyerek ez! — orditott képéből kikelten a harangozó. Ide hurcolsz a nyakamra ilyen porontyot! Ilyen senki gyerekét! Éppen nekünk kell! Magunknak sincsen kenyerünk! Viszed vissza azonnal. Gyuri két tenyerébe fogta a fejét. Egyik tenyerébe a pofont fogta, a másikba a szekrény szegletének az ütését. Bőgött. — Viszed vissza azonnal! Gyuri megmozdult. A könynyein át bus szemekkel kereste a süvegét a földön. Fölvette. Föltette. A két asszony eközben érdeklődéssel hajolt a kosár fölé. — Milyen szép! — mondotta a harangozóné. Vájjon ki tette ki? — Az a kocsi, amelyik az imént ment erre, — vélte a koma. Az öreg gondozó bólogatott: — Csakis az lehetett. Láttam is, mikor jöttem, hogy a templom előtt áll. De azt gondoltam, a misére jöttek. — Vissza! vissza — dühöngött a harangozó. A harangozóné azonban vé-Legolcsóbb és legszebb ajándék Karácsonyra és Újévre a “Kis Dongó“ dőn nyújtotta a kezét a kosárra: — Hová vinné abba a fagyba? Volna lelked ... Az éjjel hadd maradjon. Reggel jelenteni fogjuk a birónak. — Ez a helyes! — bólintott rá az öreg. — Úgy, úgy lelkem, — kontrázott a kománé is. A biró ki fogja adni tartásra, a község költségén. Én is elvállalom, ha más nem vállalja. — Vállalod a fenét! — moddult rá az ura. Majd bizony, hogy ott nekem éjjel kornyikáljon. A szekeret se szeretem, ha nyikorog. Az ilyen gyerek mindig nyikorog. És megvetően köpött a szoba sarkába. A harangozó eközben kiemelte a kisdedet a kosárból, s bontogatta a pólyát: — Uri-e vagy paraszt? Aligha úri. Valami jómódú paraszté lehetett. Van ez már négyhónapos is. — Istentelenség! — sopánkodott a kománé. Gyuri az Isten emlitésére levette a fejéről a kezét és a zsebébe nyúlt. — Ihol a levél ... — szólt cikogva. Az asztalra vetette a levelet és visszakullogott a zsámolyra az óra alá. Ott bőgicsélt tovább csendesen. A harangozó a lámpáshoz tartotta a levelet és dühös arccal olvasta: — Istennek. No tessék! Hát hol lakik az Isten? Nálam? Te bivalybornyu! Kirántotta a levelet a borítékból és olyan hangon olvasta, mintha végrehajtásról szóló értesítés volna: Jóságos Istenem! Szent Fiad születésének éjjelén ajánlom neked az én szerencsétlen leánykámat! Kérlek add őt jószivüek közé. Aki megtalálja és hazaviszi, bizonyára jó lélek. Legyen a te szent akaratodból Istenem annak a gyermeke. A kosárban levő ezer kis arany legyen a jóságosoké, akik . . . ezer . . . hetes koráig felnevelik . . . A harangozó szeme kerekre meredt, mintha kővé vált volna. A szobába csend szakadt. Még Gyuri is abbahagyta a züpögését és könnytől csepegő szemét várakozóan függesztette az apjára. A harangozó ajka végre megmozdult. Mintha álomba rebegne: — Ezer arany? Tyüh a kutyafáját! Ez mán osztán . . . — Mink vállaltuk, — szólalt' meg nyugtalanul a koma. — Ihol a tanúm János bácsi, hogy a feleségem azonnal elvállalta. — S nyúlt is volna a kosárért, de a harangozóné erős mozdulattal hárította el a kezét. — Nono! Ne olyan mohón! Az én fiam hozta talán? Neked hozta, vagy nekem? — A leányka a mienk! — dördült meg a harangozó. És a fiához fordult: — Okos gyerek vagy fiam! Derék emberséges gyerek vagy! Gyuri erre a dicséretre újra a képre tapasztotta a tenyerét, és hüppögött. A koma azonban nem hagyta annyiba. Már vörös volt, mint az érett paprika. Kiabált: — Az a gyerek a miénk! A fiad találta, de te nem vállaltad! Igaz-e János bácsi? Az öreg gondba mélyedten vonogatta a vállát és szemöldökét: — Hát iszen . . . hát . . . Az irás beszél. Az irás aszongya, hogy aki megtalálja . . . •— Szamár ember kend! —ordította teljes torkából a fuvaros. A harangozó dobbantott: — Az én vendégemet ne sértegesse senki! Az én házamban ne szamarazza senki a gondozónkat. Pusztuljatok innen! Eddig komám voltál ezután nem ismerlek. Ki innen! A koma erre káromkodva lódult az ajtónak, a felesége is rikoltozott. — No lám a cudarok! Még az én vendégemet sértegetik! Az asszony akkorára megtalálta a zacskóba kötött aranyat és örömtől tündöklő szemmel öntötte ki az asztalra. — Olvasd meg: ezer-e? S fölkapta a csecsemőt. Megnézte közelről, meg is cuppantotta. — Fölnevelünk, föl kedves! És a fiára pillantott. Szinte részeg volt az örömtől. — Gyuirkám, ez lesz a feleséged! Gyuri a sarokban félreforditotta a fejét és világmegvető keserűn nyekeregte: — Köll a fenének! .-------------------------REGÉNYTÖREDÉKEK — A haldokló hős összezúzott lábaival megtörtén nézett a körülállókra. * * * — A herceg felvette a harcot és igy megterhelve tovább folytatta útját. * * * — A hős körülnézett s látta, hogy egyedül áll a csatatéren, — ekkor oroszlánbátorsággal ismét a harcolók közé vetette magát. PÁSZTORKERESÉS — LISZT NÁNDOR — Szeretném őket sorra megkeresni: Melyik hová tűnt? Hol és mere jár? Amelyik elment, mért nem erre tévedt? Amelyik nem ment, vájjon mire vár? Van-e ma éjjel pihenő tanyájuk? S van-e hitük, hogy megkerül a nyájuk? Csak azt várom, hogy gyűljön ki a csillag, Hogy menjen arrébb a fekete rém ... Hogy lássuk egymást csak egy pillanatra, — Ó„ pásztorok, hát gyűljetek körém. Hisz’ annyi utón oly sok fájdalom van S mind összeolvad ebben a dalomban. Hívom szavaimmal a havasi pásztort, Onnét, ahol most a duda se szól... Hol bujdokoltok Ábelek, az éjben? ... A Hargitának bércei alól, Görgényi sziklán, Gyergyón, fönt, a Horgon Dalol-e még szivetek komorgón ... Hívom szavammal a szalárdi bojtárt, A Mezőségnek űzött táborát, — A hortobágyi öreg számadókat, Bugaci puszta minden pásztorát... Térüljünk össze, kondások, kanászok, Tehéncsordások, kecskések, juhászok ... A Délvidékről és a Felvidékről, A Tiszántúl, a Dunántúl felől: Aki csak pásztor, mind az égre nézzen S ne bújjék el a csillagfény elől... Emeljük arcunk fel a végtelenbe S gyerünk imádni Jézust Betlehembe... Csillag ragyogjon a szegény magyarra, Hogy láthassuk az égi tüneményt, — Mert ugyanegy az ég boltja fölöttünk S a pásztor szeme ösmeri a fényt. Bármerre jár, ha menekül, ha ballag, Nem változik a hívogató csillag... Az utjavesztett pásztorok dalát ma Fölzengi újra száz és száz torok S a nagy Istenhez érnek énekükkel A szegény, árva, magyar pásztorok... Nem ér fel addig szárnyas gép, csak ének Szent hódolása pásztorok szivének!...
