Kis Dongó, 1960 (21. évfolyam, 1-24. szám)

1960-02-05 / 3. szám

4. OLDAL. KIS DONGÖ — CLEAN FUN 1960 február 5. KIS DONGÓ - CLEAN FUN The only Hungarian Comic Paper in the U. S. Published every 5th and 20th of each month by KIS DONGÓ PUBLISHING CO. — 7907 W. JEFFERSON AVENUH, DETROIT 17, MICH. Managing Editor: BELA KOLOS, üzletvezető szerkesztő. Munkatársak: E lap minden olvasója. Subscription price one year $3; eight months $2; four months $1. Előfizetési ára egy évre: $3; nyolc hónapra $2; négy hónapra $1. Hirdetési árak: Egy hasábos egy incses egyszerű hirdetés $1.50; verses hirdetés $2. Entered as second-class matter July 1, 1942, at the post office at Detroit, Michigan under the Act of March 3, 1879. HAZATÉRÉS Napsütéses réteken robog ke­resztül a vonat. A vasúti fülkében egy ur ül az ablak mellett. Szeme a tá­volba réved s tekintete messze elbarangol. Egyedül van s igy szemlélődésében senki se za­varja. És ahol már elzárja a látókört a horizont, oda ellát lelki szemeivel. Végigpillant az életén, azon a harccal teljes negyven esz­tendőn, mely áthidalta a szü­lei háztól való elszakadást a jelennel. Negyven esztendő . . . Negyven évvel ezelőtt mint gondtalan ifjú hagyta el a szü­lőfalut s most mint ősz, meg­öregedett ember tér oda vissza. Negyven esztendővel ezelőtt senki sem volt, most nagy ur: Kegyelmes Budapesten. Csakhogy negyven évvel ez­előtt még előtte volt az élet, a verőfényes, boldog ifjúság, ma már csak emlékei vannak . . . A vonat lassít, zökkenve megáll. A kegyelmes ur fel­ocsúdik merengéséből, sietve le­száll. Kis állomás, előtte aká­cok hajladoznak a szellőben. Akácok ... a magyar falu hü kísérői . . . De régen is volt az, Istenem, amikor utoljára akácillatot ér­zett. És valahogy ez az akácil­lat úgy, de úgy ránehezedett a mellére, mintha malomkő lett volna. Nehéz sóhajtással elindul az országúton a falu felé; Pesten autón jár, most csak az apos­tolok lovain. Az országút üres, ritkán döcög el mellette egy­­egy parasztszekér. Jobbról-bal­­ról a mezőkön emberek hajla­doznak, itt-ott az eke szarvát fogja a nagybajuszu magyar. — Nini, hát áll még a villám­­sújtott öreg jegenye itt az ut­­kanyarban — álmélkodik a ke­gyelmes ur, — bizony sokat mászkált rajta gyerek korában varjufészek után . . . Milyen különös . . . most, hogy az eszébe jutott . . . valami fájó érzés nyilait a szivén keresztül . . . Ha még egyszer fent le­hetne annak a fának a tetején. Ballag tovább. A régi emlé­kek mély hullámokat vetnek a lelkében. Minden, minden a régi, csak ő nem az, aki volt azelőtt. Még az öreg gémeskut is úgy bólo­gat, most is olyan öreg, szu­­ette a fája, a kőnehezék is a régi, sőt az a kötél is, amivel a fára van kötözve. Talán a gólya is ugyanaz ott a réten, a delelő csorda a kút mellett. Két oldalt a kalá­szos róna és az országút mel­lett a jegenyék. Az ősz ember szive egyszer­re megdobban . . .A fák közül kivillan a szülőfalu bádogtor­­nyocskája. Csak az tudja, mit jelent megpillantani a szülőfalu tor­A KISDONGÓ OLVASÓI TELJES BIZALOMMAL FOR­DULHATNAK az ország fővárosában, BALOGH E. IST­VÁN vezetése alatt működő irodához, amelynek címe: Foreign Services Corporation FOREIGN EXCHANGE AND CURRENCIES 1524 Conn Avenue — Washington 6, D. C. Ez az iroda az amerikai magyarság érdekét szol­gálja! Minden olyan családi, üzleti, vagy magán­ügyben, amely külföldi hozzátartozókat, baráto­kat^ ismerősöket vagy üzleti kapcsolatokat érint föltétien ettől az irodától kérjen tanácsot. (Magyarul is irhát.) BEVÁNDORLÁSI ÜGYEKET; KÜLFÖLDI OK­MÁNYOK BESZERZÉSÉT és HITELESÍTÉSÉT; PÉNZ, CSOMAG és ORVOSSÁG KÜLDÉSÉT; (Magyarországra s a világ többi államaiba) Teljes felelősséggel, pontosan és kielégítően kezel az iroda. (Cégünk államilag bejegyezett és ellenőrzött részvénytársaság.) őrizze meg az iroda cimét. — Bármikor szüksége lehet rá. Sidveskedjen másoknak is ajánlani közérdekű irodánkat. nyát, aki itt nőtt föl az áldott rögön, akinek az egész világa az a kis falu, ahol apái és nagy­apái éltek és szántogatták az életet adó ugart. A falusi ember, ha fáradtan hazatér a mezőkről és megpil­lantja a templom tornyát, boldogan mondja; — Nemsokára otthon le­szünk, látszik már a falu tor­nya. A nap a horizontra hajolt; dél van. . . . Megkondul a harang is a kis toronyban és a régi, ked­ves hang hallatára a büszke nagyur egészen önkénytelenül leveszi kalapját. Budapesten talán meg sem halottá a ha­rang szavát, sőt talán azt is el­felejtette, hogy egyáltalán lé­tezik harang is a világon. De ez a harangszó, ez egészen más. Olyan, mint valami ked­ves, régi ismerős. És úgy si­mogatja a hangja, olyan lágy és meleg, mint az édesanya csókja. Ez hívta imára reggel, este és ez juttatta eszébe mindig az Istent. És most is eszébe jutott — pedig . . . hm ... a város­ban bizony sokszor megfelejt­kezett róla és néma hálával emelte fel tekintetét az ég felé: hangtalan imában kö­szönte meg az egek Urának, hogy negyven év után haza ve­zérelte ... . . . Tovább . . . tovább . . . Messziről kutyaugatás üti meg a fülét, azután ludak gá­gogása. Egy pillanatra meg­állt és hallgatja a falu lármá­ját, amely most édes muzsika­ként zsong a fülében. Aztán kibukkan a falu is az akáccserje mögül, hófehér há­zacskáival és szalmafödeles kunyhóival. A házak előtt mindenütt kis lóca, a lócák előtt akácok so­rakoznak. Egy-két öreg ma­gyar üldögél fehér gyolcsga­tyában a kis pádon, nyugodt lélekkel pipázgatva. A kegyelmes ur Budapesten csak szép kőházakat lát, de most ezeket az egyszerű hajlé­kokat szebbnek találja minden palotánál. Beér a faluba ... az ő falu­jába. Ahol született, ahol gyermekéveit töltötte; ahol va­lamikor szülei éltek, veritékez­­tek . . . Hol vannak már ők! Ott nyugosznak régen, .szép csendesen egymás mellett kinn a temetőben . . . Szive hevesen dobog . . . — Ez az öreg utca . . . odébb a tiszteletes ur háza, aztán az iskola. És egyszerre eszébe jut Bálint ur, az öreg rektor; aki valamikor a betűre tanitgutta. . . . Végre megáll egy szegé­nyes vályogház előtt, nem a fő­utcán, hanem jóval odébb egy kisebb soron. Kerítése korhadt, kapuja régen kidőlt, a szalma­tetőt belepte a moha, az udva­ron burjánzik a fü. De azért éppen olyan ked­ves, éppen olyan barátságos, TALÁLÉKONYSÁG Egy gyermeket megbízott az édesanyja, hogy hozzon 19 deka naftalint. Mire a drogériáig jutott, elfelejtette, hogy mit kell vásárolnia. Azonban nem jött zavarba. Belép, illedelme­sen köszön: — Jó napot kívánok. Kérem szépen, van itt kéznél egy bib­lia? — kérdi. — A drogista nem értette a furcsa kérdést, de kiváncsi volt, hogy miért kérhet ez a fiú bib­liát, hát kerített egyet. — Legyen szives megnézni, hogy hívják Jákobnak a fiait. — A drogista kik er esi s ol­vasni kezdi: Ruben. Simon, Juda, Lévi, Naftalin ... — Ez az! — kiált örömmel a gyerek, — ebből kell vennem 10 dekát! olyan régi minden, mint negy­ven esztendővel ezelőtt. Amint ott nézdegél a kerítés mellett, ráköszönt valaki: — Aggyik az Úristen . . . Javakorabeli férfi áll mö­götte, kaszával a vállán. Nyil­ván a mezőre igyekszik. Nem ismerősök, de faluhelyen kö­szöntik egymást az emberek. — A munkába, kaszálni? — kérdi nyájasan a kegyelmes ur. — Egy kis lucernát kaszálok itt a réten. Hát a tekintetes ur mi járatban van? — Hm ... — akadozik, — csak úgy erre jártam . . . aztán, megtetszett ez az elárvult ud­var. Az atyafi rosszalóan legyin­tett kezével. — Hát bizony, ez árva. Mert ; hogy kérem, akié, annyit se tö­rődik vele, mint a fűszállal. Bi­zony, az olyan ember nem ér­demli meg, hogy rásüsson az Isten napja, aki igy elhagyja. — Talán sok a dolga... nem tudhatják azt kendtek'. . . mit csinál. — De má, kérem, hitvány ember az, aki megtagadja a szülői földet. Egy éve sincs, amikor felavatták itt a falu­ba a hősök szobrát, deputáció is ment érte, mert kérem, nagy ur, kegyelmes ur. De csak Budapesten. Már itt nem. Itt senki és semmi. A küldöttséget nem is fogadta. Aszonta, hogy nem ér rá veszkölődni a pa­raszttal. Hát jól van. Ha meg­tagadja fajtáját, mi is ki­tagadjuk. Pedig itt született, itt élt ebben a házban, akit itt lát a tekintetes ur. De, hogy fölvitte az Isten a dolgát, el­felejtette a szülei sírját is. — No-no . . . hátha nem is igy van a dolog . . . hátha ide akar jönni lakni öregségére... — Nem jön az! De ha jön­ne, se jöjjön. Nem méltó arra, hogy itt lakjon közöttük. A jegyző egyszer azt indítványoz­ta, hogy válasszuk meg dísz­polgárrá. De má kérem mind­nyájan leszavaztuk: Méltatlan erre a megtiszteltetésre. Mert amióta innen elment, soha még egy napra se látogatta meg a faluját. Ha egynéhá-

Next

/
Oldalképek
Tartalom