Kis Dongó, 1959 (20. évfolyam, 1-23. szám)
1959-06-20 / 12. szám
1959 junius 20 FTS HONDO — CLEAN FUN 5-IK OLDAL — Gyi . . . gyl . . . Hamarosan kifulladt a vén ló és fújtató mellel rogyott a sátoros körtefa alá, onnan nézte fiatal, mosolygó szemmel az unokái játékát, mig azok is el nem fáradtak és odatelepedtek melléje. A napok meg lassan iramodtak tovább.A két gyerek járta az iskolát és a kora esték lámpafényénél tanították az öreget. Már az “n” betűnél tartottak és Béla magyarázott, úgy, ahogyan a tanitóbácsi nékik: — Nándor napot bámulja, ni, ni, ni . . . Két ujjával előre mutatott a nap irányában. Az öreg hűségesen utánacsinálta. A fiatal menyecske, a két gyerek anyja, a piroscsikos dunyha alatt nyújtózkodott és éber szemmel figyelte őket. Az asztal köré gyűlt tudósokat. Gondolat cikázott át benne. — El kellene az öreget is küldeni az iskolába. Legalább volna valaki, aki minden nap elkísérné a kicsiket. Az öreg meg nem lábatlankodna az útjába. Meg kéne beszélni Péterrel, hiszen mindig nagy barátsággal volt hozzájuk a tanító ur. Beültethetné valahol az utolsó pádba. Vizet nem zavarna, még segítségre is lehetne, mert fát hordana és élesztgetné a tüzet az iskolai nagy vaskályhában. Néhány nap múlva az aszszony gondolata valónak érett és az öreg két unokájával nap nap mellett, együtt bandukolt az iskolába. Helye az utolsó pad lett és a szünetekben szorgalommal rakta a kályhába a fát. És a napok forogtak egyre tovább. A szikrázó fehér hóval behintett rétek, mezők lassan elszürkültek és fü sarjadt a szürkeség nyomán. A fák uj rügyekbe pattantak és a kipihent izmok uj munkába láttak. A gólyák, fecskék megkeresték a régi fészkeket. Az elvetett mag nyomán uj kalászok érlelődtek és a sokféle zöld, amely már nagyra nőtt, megnyugtatta a gazdák szemét. A csöndes, egyforma életet élő faluban egyszerre uj izgalom költözött. A falu határa idegen urak beszédétől lett hangos. Mértek, vitatkoztak, Írtak. Legények szaladgáltak mérőlécekkel és idegen masinába meresztették szemüket az urak. A Határkiigazitó Bizottság volt és a falunak volt néhány napig miről beszélni, találgatni. Az öreg nem vett tudomást semmiről, ő szorgalmasan járta a két gyerekkel az iskolát és kíváncsisága a tudás után szomjasabb volt mint azoké. Egyik nap nem volt ideje kitakarítani Péternek az istállót, hát rábízták és csak későbben baktatott az iskola felé. Magasra nőtt kukoricás mellett vitt az útja és - az ut szélén barna táska kínálkozott feléje. Fölvette, de nem nézte meg a tartalmát. A tengeri zöldje közé tette, azok eltakarták. Csak magának mondogatta. — Most jó lesz neki itt is, ha visszajövök majd fölveszem. Az iskolában a “d” betűnél tartottak. — Dani dobol a dobján, dö*. dö... dö... Az öreg utánuk csinálta és reszkető kézzel húzta a “d” nagy hasát és hosszú vonalát. A tanító rossz kedvű volt, mert úgy érezte, hogy előző este lenézőn bántak vele a városi urak és ezt most megérezték a gyerekek. Az öregre is ráripakodott. — Mit ül itt mindig? Senki se rendelte azt nekem, hogy vén szamarakat is tanítsak. Az öreg szó nélkül állt föl és csöndesen betette maga után a terem ajtaját. Szomorúra kókkadt fejjel bandukolt az utón vissza. Már a házuknál jutott eszébe a barna táska. Visszament érte. Ott találta a tengeri magasodó szárai között. A karja alá szorította és megindult újra. Péterrel, a fiával találta magát szemben, ahogy befordult a kiskapun. Az durván szólt feléje. — Tán kidobták az iskolából? — Ki . . . Káromló szavak zúdultak feléje és az öreg csöndesen hagyta elvonulni maga fölött az ítéletet. Mikor kifogyott Péter belőlük, mellé lépett a fiának és csöndes szóval nyújtotta feléje a táskát. — Találtam . . . Hát elhoztam . . . Péter unottan nyúlt utána és megnyitotta a táska gombját. Duzzadt tarkasággal nevetett vissza Péterre a bankjegyek sokasága. Zöld, kékhasu bankjegyek kínálkoztak Péter felé és Péter úgy bámulta őket, mint a csodát, csak sokára jött meg a szava. — Édesapám, hát ezt hun vette? De már gyorsan járt az esze Péternek, már vigyázó kézzel nyúlt az apja hóna alá és úgy támasztotta az öreget, mint a kényes virágot a karó. — Jöjjön, édesapám, jöjjön a házba . . . Nem éhes? ... De minek is kérdem? . . . Julcsa, a felesége, ott forgolódott a tornácon. Feléje kiáltott. — Hamar, Julcsa, bő szalon nán üss tojást az édesapámnak, de ne sajnáld, válaszd a legszebbeket. Az öreg nem értette ezt a régen nélkülözött hangot, de nem is kérdezte, mert hosszú életében mindenféle fordult már véle. Duruzsuló meleg szóval beszéltek ettől fogva hozzá. Uj ruha került a testére a régi kopott helyett. A házra is uj zsindely a régi helyett és vásár alkalmával uj jószág tért az istállóba. Úgy bántak az öreggel, mint a himes tojással, de lelkére kötötték, hogy a táskáról senki emberfiának ne szóljon. Az öreget senki se kérdezte, nem is beszélt. De mégis az egyik nyári délután, ahogy ott ült a körtefa alatt, az újonnan faragott lócán, kakastollas csendőrök lépése szaporázott feléje. Egyenesen feléje. És megálltak előtte. Az öreg állta a nézésüket és helyet mutatott maga mellett. A két csendőr leült és barátságos szóval kérdezgették, de a szavuk mögött ott volt a kíváncsiság fullánkja, mert a faluban, mint a füst, úgy szállt a hir, hogy Nagy Pétereknél valami nincs rendjén. Nagy lett a mód. A városból meg hivatalos irat jött, amelyben külföldi csempészektől elvesztett ezreseket kerestek. Gyanús lett Nagy Péterék háza mindenkinek és a hir elért a csendőrök fülébe is. Most ott ültek a vén körtefa alatt és beszédbe kezdtek az öreggel. — Bácsikám . . .Nem látott maga egy barna bőrtárcát? .. . Az utón valahol? . . . Az öreg nem hagyta tovább beszélni. — De bizony ... én találtam meg . .. barna volt... gombja volt . . . A két csendőr az öreg válla fölött összevillantotta a szemét. Mohón bugyborékoltt belőlük a szó. Egyszerre beszéltek. — Hol? . . . Mikor? . . . Az öreg konok egykedvűséggel nézte a magasan keringő fecskéket. — Akkor vót még, amikor iskolába jártam . . . A két csendőr leeresztette az állát és egyszerre álltak fel a pádról. Az öregebb odaszólt a fiatalabbnak. — Menjünk komám, nincs itt kivel beszélni. Az öreg meg még mondani akart valamit, de azok ügyet sem vetettek rá. így leült és hallgatott, ahogy utánuk nézett-50-ik házassági évforduló Nagy Antal és neje, született B e r e c z Mária honfitársaink, mindketten Heves megyéből, Norvay községből valók, 1959. május 10-én ünnepelték meg házasságuk 50-ik évfordulóját. Délelőtt a Szent Anna római katolikus templomban újították meg házassági fogadalmukat s hálát adtak a Mindenhatónak, hogy hosszú élettel és boldog házassággal áldotta meg őket. Délután családi partyt tartottak, melyen három fiuk közül István és családja volt jelen, a jóbarátokon és ismerősökön kívül. . Lapunk képviselője is jelen volt, mert Nagy Antalék régi hűséges előfizetői a Kis Dongónak és úgy a maga, mint a lap nevében kifejezte jókívánságait s kérte a jó Istent, hogy az ünneplő házaspár még soksok évfordulót megülhessen jó erőben, egészségben. E. Vezendy 5017 Glenwood Avenue. Pittsburgh, Pa.----------------------- : SZERETŐ FÉRJ — Vegyen uram egy virágot annak a nőnek, akit szeret. — Sajnálom, én nős ember vagyok és neki nem veszek, mert ő is egy virágszál — még pedig mákvirág. GONDOLJON AZ ÓHAZÁBAN SZENVEDŐ VÉREINKRE! A KISDONGÓ OLVASÓI TELJES BIZALOMMAL FORDULHATNAK az ország fővárosában, BALOGH E. ISTVÁN vezetése alatt működő irodához, amelynek cime: Foreign Services Corporation FOREIGN EXCHANGE AND CURRENCIES 1524 Conn Avenue — Washington 6, D. C. Ez az iroda az amerikai magyarság érdekét szolgálja! Minden olyan családi, üzleti, vagy magánügyben, amely külföldi hozzátartozókat, barátokat, ismerősöket vagy üzleti kapcsolatokat érint föltétien ettől az irodától kérjen tanácsot. (Magyarul is irhát.) BEVÁNDORLÁSI ÜGYEKET; KÜLFÖLDI OKMÁNYOK BESZERZÉSÉT és HITELESÍTÉSÉT; PÉNZ, CSOMAG és ORVOSSÁG KÜLDÉSÉT; (Magyarországra s a világ többi államaiba) Teljes felelősséggel, pontosan és kielégítően kezel az iroda. (Cégünk államüag bejegyezett és ellenőrzött részvény társaság.) őrizze meg az iroda cimét. — Bármikor szüksége lehet rá. Szíveskedjen másoknak is ajánlani közérdekű irodánkat.