Kis Dongó, 1959 (20. évfolyam, 1-23. szám)

1959-11-20 / 22. szám

í-IK OLDAL (tto nnw^ _ n p<v 1959 november 20. earnmmmmm i————— Kis Dongó regénye A SZÍV CSAK SZÍV MARAD' . . (Folytatás.). — Madaleine! Madaleine! ki­áltott föl Dániel feléje rohan­va .. . De abban a pillanatban, amint oda rohant, hogy segít­sen rajta, - Madeleine hirtelen hátradőlt s a díványra esett, hajmeresztő idegrohammal ví­vódva. Dániel kiáltására Mer­­linné fölállott a szomszéd szo­bában. Cabagnou átrohant a szalonba s utána sietett Blaisot ur is. — Gyorsan segíts! szólt hoz­zá az orvos. És — egyetlen szót sem vált­va többé, mintha szomorú föl­adatukban ez semmi más nem lett volna, mint egy minden pillanatban várt baleset — el­vitték Madelainet. — Dániel, szót se arról, ami­nek tanúja volt! . szólt hozzá Merlinné, ki szintén kiment. XXVI. Dánielnek rettenetes éjsza­kája volt, le lévén sújtva attól a gondolattól, hogy mit csele­kedett. E különös jelenet után, azt kérdezte magától, hogy mi sor­sa lesz már most. Ha habozott volna is elhatározásaiban, min­den azt kiáltotta fülébe, hogy itt tovább nem maradhat. Eny­­nyire le lévén előtte alacso­­nyitva, minő csoda által győz­hetné meg őt, ki olyan gazdag, ő, ki olyan szegény s tőle olyan távol áll, szerelmének őszinte­ségéről, melyet már Madeleine testi hibája is gyanússá tehe­tett az előtt a szegény beteg elme előtt? Bármily szánalmat várhat is Madeleinetől, hogyan élhessen ezentúl közelében e szerelem feledhetetlen emlékével melyet hallgatással mellőzni képmuta­tás nélkül most már nem le­het? . . . És Madeleine az ő gyanakvó, büszke leikével hazudni fog az övéinek, megcsalja őket? . . . Dániel, ha eszébe jutott, hogy viszontlássa őt, szembe álljon azzal a gőgös tekintettel, gyűlöletet érzett magában föl­támadni, Madeleine és önmaga ellen. El lévén határozva arra, hogy legalább büszkeségét megóvja, abban állapodott meg, hogy megelőzi elbocsát­­tatását és még aznap beadja lemondását Jean urnák. Any­ját majd csak akkor fogja érte­síteni, ha mindennek vége lesz. Midőn reggel a kastélyba ér­kezett, ott megdöbbentő hir várt reá. Amint belépett, arról érte­sült, hogy Merlinné és Cabag­nou egész éjjel virrasztottak Madeleine mellett. Kihallat­szó kiáltásokról, rettentő őr­jöngésről beszéltek. Dániel első gondolata lesújtó volt. Azt mondá magában, hogy megölte Madeleinet. Az­zal a túlzással, mely a szenve­déllyel jár, mintegy rémes álomban látta maga előtt Ma-A “KIS DONGÓ” előfizetési dija egy évre 3.00 dollár. deleinet, amint a tébolyban vivődik s öntudatlanul elárulja az ő vakmerőségét... Abban a pillanatban, amint Jean-Jacques úrhoz belépett, majdnem minden ereje elhagy­ta arra a gondolatra, hogy bírá­ja elé lép, a ki vádolni fogja. Szerencsére az első szavak, a miket hallott, megnyugtatták. — Dániel, ugyan menjen föl megnézni, fölkelt-e már Ca­bagnou, szólt hozzá Blaisot. Épp e pillanatban lépett be Merlinné. — Szükségtelen, mondta, — hadd pihenjen. Most jövök a gyermek mellől... — Nos? — Már nyugodtabb. Alszik. —Hát Cabagnou mit mond? A nagymama szomorú arc­cal, szó nélkül csóválta fejét. Dániel oda figyelt. Megértette, hogy legalább mostanáig, Ma­deleine önkívülete semmit sem árult el. v. Egész délelőtt várta Cabag­nou fölébredését. Végre, tiz óra felé megpillantva őt ablakában, fölsietett hozzá s miután min­dent elbeszélt, kijelentette, hogy elmegy innen. — Elmegy? ... Ugyan már! ... mondá Cabagnou. — De megjelenhetek-e előtte azok után, amik köztünk tör­téntek? — Dániel, ha kínoznunk kel­lene is önt, mégis tovább kell mennünk! viszonzá könyörte­lenül az orvos. — Az örvény már tátong előttünk s mi a lejtőn gurulunk lefelé. Fölhá­­boritani, haragját fokozni, ez annyi, mint táplálékot adni lelkének, kényszeríteni őt arra, hogy felejtse el azt a félelmet, mely elméjén erőt vett s mely olyan bizonyosan meg fogja ölni, mint amilyen bizonyos, hogy élek... Az ön bánatával, aggályoskodásával édeskeveset törődöm ... Az efféle regényes érzelmek hamar elpárolognak .;. De az idegesség öl, — Istenem, Istenem, mondá Dániel, — hát ma reggelre nem nyugodtabb már? — Én? ... mondá Cabagnou, szuróan szögezve rá bozontos szemöldöke alól szemeit. — Csak olyan nyugodt vagyok, mint lettem volna azon a na­pon, mikor Madeleine abban a kocsiban ült, melyet a lovak elragadtak. — De Merlinné asszony azt mondta, hogy enyhült, hogy alszik, viszonzá Dániel, mint­egy reményt keresve, hogy be­­lekapaszkodhassék. — Persze! csakhogy tudom én azt, miért alszik! S azt is tudom, ki szerezte neki ezt az enyhülést... De abban nem vagyok egészen bizonyos, hogy ebből az álomból nem tébolyul­­tan fog-e fölébredni! — Oh, szörnyűség! kiáltott föl Dániel. — Érti hát végre, ugyebár? ... A döntő pillanat elérkezett, folytatá Cabagnou. — Ben­ne vagyunk. Önön áll, hogy akar-e eszközömül szolgálni... Nem tudom, mire fogom hasz-JOHN K. SŐLŐSY Az egyetlen magyar temetkező és okleveles balzsamozó DETROITBAN 8027 W. JEFFERSON AVENUE Telefon: éjjel-nappal: VI. 1-235S LINCOLN PARKBAN 3200 Fort St. — Tel.: DU 3-1870 nálni s azt sem, hogy hova ve­zetem mindnyáj okát... Úgy veszem önt, mint a siker egyik lehetőségét — ennyi az egész. Dániel kábultan hallgatta e szavakat s épen felelni akart, midőn éles, metsző, nem is em­beri sikoltás hallatszott, mint­ha kínoznának valakit... Ca­bagnou fölugrott székéről. — Hallja? ... mondá. S kirohant a szobából. XVII. Madeleine állapota egy hét­nél tovább csaknem reményte­len volt. A kastély gyászba bo­rult, minden egyes napon újabb szörnyű rohamok okozván ré­mületet. De Cabagnou gondos ápolása alatt lassankint csilla­podtak, megszűntek a téboly erőszakos tünetei, a rohamok, de csak azért, hogy agyhártya­­gyuladást hagyjanak hátra, mely a nagyon hosszas agy­­rázkódtatás követ kezménye volt. E nagy szerencsétlenséggel szemben, mely szükségkép elo­dázta távozási szándékát, Dá­niel jóformán nem is élt többé. Megsemmisítette az a könyör­telenül üldöző gondolat, hogy Madeleine bekövetkezendő ha­lálának talán ő volt az oka. Éjjelente eljárt a parkba, föl­nézni az ablakokra s lesni a füg­gönyökön« imbolygó árnyakat. Nappal pedig folyvást attól reszketett, hogy kétségbe­­esettsége elárulhatja titkát. — Szegény gyermekem, te szereted őt! mondá egyszer anyja. Dániel az anyja keblére bo­rult s végre kisírhatta magát. Szerencsére egy havi szorongás után a betegség rendes lefolyás­nak indult s gyönge remény­sugár villant meg. — Az élete csak egy szálon függ, mondá neki Cabagnou, kihez kérdést intézett, — de ez a szál a,kezemben van! ... Most az öntudat visszatérésére kell nála ügyelni s azt szabályozni ... Két hét múlva, Dániel, vissza fogom adni szabadságát, ha még mindig elkívánkozik ... Ki nem szenvedett, ki nem remegett azoktól a rettentő fenyegetésektől, melyek egy drága lény élete fölött lebeg­tek? ... Ki nem érezte azt a ki­mondhatatlan örömet, melyet egy reményt nyújtó egyetlen szó. zár magába? ( Folytatjuk) GONDOLJON AZ ÓHAZÁ­BAN SZENVEDŐ VÉRE­INKRE!

Next

/
Oldalképek
Tartalom