Kis Dongó, 1954 (15. évfolyam, 1-19. szám)

1954-09-20 / 18. szám

2-IK OLDAL KIS DONGÓ — CLEAN FUN 1954 szeptember 20. Kis Dongó regénye A FÉRFIAK SORSA: A NŐ (Folytatás.) IV. — Rajtad a sor, Tamás. — Rajtam? S a fejét rázza. — Szívesen kijelentem, hogy én fizetem a pezsgőt. Mert az én történetkém fájdalmasa gyászos valami. Arról a nőről én soha nem is beszéltem. Olyan leány volt, hogy megbántanám az emlő­ikét, ha vendéglőben beszélnék róla. — És éppen mulatság­­kedvéért ... Tisztább, szebb lélek nem élt még leánytestben. És ha én /azt elvehettem volna ... Mert elvettem volna. El. Pe­dig nem is volt úgynevezett) úri leány. : Azazhogy úri leány volt.. . úri. Elvégre nem a ruha vá­lasztja meg, melyik lélek úri, melyik nem. Úri leány volt, úri. És örökre nyomja a lelke­­met az a gondolat, hogy talán én voltam az oka a halálának? Talán... Mert ma sem tudom, miért halt meg? Micsoda viharban? Micsoda fergetegben? Én állíttattam szegénynek a -sírjára márványkeresztet. Röviden mégis mondok egyetmást róla, hogy lássátok mennyire fölötte lebeg a vég­zet némely életnek. Fölötte le­beg, mint a karvaly a galamb fölött. Én még akkor csak surján legényke voltam. Tizennyolc éves. És akkor végeztem a he­tediket. Az egészségemet igen meg­­viselte az akkoriban divó szaj­kózó tanulás. Olyan voltam, mint a pincében telelt krump­linak a tavaszi hajtása. Egy professzorom már májusban beszélt a szüleimmel, hogy küldjenek el nyárra valahova a porosz tengermellékre, leve­gőre, vizre. Az apám cukrász volt. Te­hette volna. De sok tanakodás után arra gondoltak, hogy fi­atal vagyok még: bajos kül­földre bocsátaniok. Eszökbo jutott, hogy az anyámnak egy közeli rokona ispán a felső Ti­sza mellékén. Levelezést kezdtek vele. Az arcképemet is elküldték neki. A vége az volt, hogy Péter-Pál­­kor, mindjárt az iskolai év be­fejezése után vonatra tettek. Éjjel utaztam, hogy a nap heve ne bágyasszon. így történt, hogy reggel szálltam ki a mezei kis állo­máson. Egy bőrüléses bricska várt rám ott. És csak az unatkozó szittya vén kocsis rajta. Nekem, a fővárosi embernek persze érdekes volt az a mezei világ. A gabona már mindenfelé sárgult. Itt-ott már arattak is. Az égboltozat is magasabb volt arra, a világ tágasabb. Cigarettát sodortam és meg­kínáltam vele a szittyámat is. — Messze van a major? — Amott a hegy mögött, urfi. A KISDONGÓ OLVASÓI TELJES BIZALOMMAL FOR­DULHATNAK az ország fővárosában, BALOGH E. IST­VÁN vezetése alatt működő irodához, amelynek cime: Foreign Services Corporation FOREIGN EXCHANGE AND CURRENCIES 1624 EYE STREET, N. W. — WASHINGTON 6, D. C. Ez az iroda az amerikai magyarság érdekét szol­gálja! Minden olyan családi, üzleti, vagy magán­ügyben, amely külföldi hozzátartozókat, baráto­kat, ismerősöket vagy üzleti kapcsolatokat érint föltétien ettől az irodától kérjen tanácsot. (Magyarul is irhát.) BEVÁNDORLÁSI ÜGYEKET; KÜLFÖLDI OK­MÁNYOK BESZERZÉSÉT és HITELESÍTÉSÉT; PÉNZ, CSOMAG és ORVOSSÁG KÜLDÉSÉT; (Magyarországra s a világ többi államaiba) Teljes felelősséggel, pontosan és kielégítően kezel az iroda. (Cégünk államilag bejegyezett és ellenőrzött részvénytársaság.) Őrizze meg az iroda címét. — Bármikor szüksége lehet rá. Szíveskedjen másoknak is ajánlani közérdekű irodánkat. És a fejét rázta a cigaret­tára: — Köszönöm urfi: nem élek papirossal. Sik vidéken haladtunk poros /akácfák közt. A mutatott irányban egy vakondok-turás forma domb. De ők hegynek mondták. Bizony, két jó óra hosszat rázogatott a kocsi, amig oda­jutottunk. Horpadt tetejű, sárgafol­tos hegy volt az, alig maga­sabb egy három emeletes ház­nál. Valamikor szőlőt művel­hettek a déli oldalán, mert az alján látszott is belőle valami másfél holdra való. És fenn egy pinceépületnek az omladé­ka fehérlett. Egy elvetemült bükkfa is állt ott. Lehet, hogy mégelőbb erdős volt az a táj, de kiirtot­ták, felszántották. A hegyet meghagyták legelőnek. Akkor is legelt ott vagy öt­­ven-hatvan birka. És egy fehérruhás nő állt a birkák között. Állt, mint va­lami szobor. Csodálva néztem. Az utón már vagy öt nyájjal találkoz­tam, de valamenyinek férfi­ember volt a pásztora. — Itt asszony a juhász? — Néha, — felelte a szittya a nyájra pillantva. De nem asszony ám még. — Lánya a juhásznak? — Olyanféle. — Hát nem az? Vállat vont: — Lehet, hogy az. Furcsáltam a beszédet. Kis­­idő múlva megint megszólal­tam: — Olyan abban a fehér ru­hában, mint valami kisasz­­szony. Megint vállat volt. — Hát úgyis hijják, hogy kisasszony. — De parasztleány? — Az. Nem beszéltünk többet. A domb alatt előtűnt a dohány meg az itató. De előfehérlett valamivel távolabb a major is. Az ispánlak tornácán ma­gyar-ruhás pipás ember állott és a szeme fölé emelte a kezét. Az volt az én Józsi bátyám. Ma már alig látni afféle ré­gimódi csizmás, makrapipás, virágos kalapu ispánokat. Ki­hal vagy átformálódik lassan­­kint a& a boldog nyugalmu vagy vígan ebattázó gazda­tiszt-faj, s a helyét cvikkeres és tengerészsapkás figurák foglalják el, akik a boglya ár­­lyékában olvasnak és leksziko­­nokban nézik meg, hogy a lu­cernát mikor jó kaszálni? A kocsizörgésre a felesége is kilépett a konyhából: kövér, fejköiős asszony. Mind a ketten rokoni csók­kal fogadtak. — Hát ilyen vékony fa te­rem a pesti erdőn? — csodál­kozott a bátyám. No majd megerősödöl itten a jó magyar áj erőn! — Hát a Laci? — kérdezte az asszony. JOHN MOLNÁR Funeral Home, Inc. A legrégibb detroiti magyar temetkezési intézet EARLE G. WAGNER, temetésrcndező 8632 DEARBORN AVENUE Detroit 17, Michigan Telefon éjjel-nappal: VI. 2-1555 — Kiküldtük eléd. Nem ta­lálkoztál vele? — Ahol gyün a! — mondta csillogó szemmel a bátyám a hely felél tekintve. Magam is odanézek. Hát ak­kor nyargal be veszett-vágta­­tást szürke lovon egy kilenc vagy tiz éves pirosképü kölyök. Leugrik a lóról és lihegve fut hozzánk. — Megijedt a szürke a lu­­daktól, — mondja kitüzesült arccal, — aztán elragadt. Alig bírtam hazahozni. Fia volt a bátyámnak, egyetlen fia. Csak bámultam a kis Attila-ivadékot. Más nem is beszélt aztán velünk. A gyerek tartott ben­nünket szóval. Elmondta, hogy .merre ragadta a szürke, mi­csoda árkokon, vetéseken nyargalt keresztül-kasul; ho­gyan vesztette el a kalapját, hogyan találta meg a répaföl- Idön. Csak bámultam. (Folytatjuk) ÉTTEREMBEN — Mi van mára kisasszony? — kérdi az étteremben egy vendég a kiszolgáló leánytól. — Van ma békacombom, csir­ke májam, disznólábam és mar­havelőm, — olvassa az étlapról tréfásan a leány.----------------------­MEGNYUGTATÁS — Nos, mit szólt az orvos a szivedhez? — kérdi a férj a fe­leségétől, aki orvosi vizsgálaton volt. — Azt mondta legyek nyu­godt, a szivem kitart, amig csak élek. TÖBBEKNEK. Ha sztrájkol vagy munkanélkül van és előfi­zetése esedékessé válik, Írjon egy póstakártyát s mi halasz­tást adunk az előfizetési dij be­küldésére.

Next

/
Oldalképek
Tartalom