Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1934
aBnHOHHBBBHIHiHHBHmii f Mátrai Rudolf a székesfehérvári tankerület kir főigazgatója 1S70. szept. IS 1935. Január 15. Bár a mult év november 4-ikén történt súlyos vakbélműtéte óta állandó veszélyben tudtuk drága életét és a közben-közben felcsillant reménysugarakat ismét csak az aggodalom és a katasztrófa bekövetkezésének szorongó érzései váltották fel, mégis lelkünkben mélyen megrendülve vettük a lesújtó hirt f. évi január 15-én bekövetkezett elhunytáról és tankerületünk elárvulásáról. Elmúlása azonban nemcsak tankerületének volt fájdalmas vesztesége, hanem a magyar valláserkölcsi és hazafias nevelésügynek is, amelynek egyik meteorja volt; fájdalmas vesztesége szeretett városának, Székesfehérvárnak, amelynek egyik legbecsültebb és legtiszteltebb polgára volt, de mindenek felett lesújtó csapása szeretett rendjének, amelynek egész életén át dísze és utolsó leheletéig, szenvedésében is, példaadó, hűséges, nagy fia volt. Ezért lett a halála feletti gyász országos gyásszá és temetése nem a megszokott végtisztességé. Ekkora tömeget — írta az egyik székesfehérvári újság a temetésről szóló híradásában — az őszinte részvét érzete Prohászka Ottokár püspök temetése óta még nem hozott össze. Az emberek hatalmas tömegét nem pusztán a társadalmi kötelezettség gyűjtötte koporsója köré; odavitte az emberek ezreit szívük, lelkük, melyet nemcsak megérintett, hanem meg is fogott kivételes egyéniségével, munkás életével. Mindenki, aki koporsója körül állt, tudta, érezte, miért nem tudja visszatartani könnyeit, mert egy Isten gondolata szerinti emberrel kevesebb lett a földön. Legfájdalmasabban azonban éreztük ezt mi, munkatársai, mert Mátrai Rudolf csak az eszményben volt hivatalfőnök, valójában tankerülete igazgatóinak és tanárainak első munkatársa és megértő jó barátja. Példaképe volt a hivatása eszményi magaslatán álló magyar szerzetes tanárnak minden gondolatában, minden szavában és minden cselekedetében, Boldog volt, hogy lelkének sok szépségét mindig a legnemesebb eszmék és első sorban a magyar tanügy és a magyar ifjúság valláserkölcsi és hazafias nevelésének szolgálatába állíthatta. „Nagyon jól ismerem — írja a tanári testületekhez intézett főigazgatói beköszöntőjében — azt a súlyos helyzetet, amely ma a magyar középiskolai tanárok vállára nehezedik. Tudatában vagyok annak, hogy a nemzet katasztrófája nem úgy következik be, mint midőn a bolthajtás nagy robajjal beszakad. Hasonló a nemzet elhalása az ősz haldoklásához.