Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1931

21 kép a szúfizmus néven ismert aszketikus irány lép fel, mely három főforrásból táplálkozik: a) az újplatonikus bölcseletből, b) a kereszténygnósztikus misztikából és az őskereszténység egyes mozzanataiból, c) indperzsa eszmékből. Művelője a szúfi, akinek főcélja az Istennel való teljes egyesülés. Az egyéniség teljes megsemmisülését az Isten iránt érzett szeretetben fogják fel. A világegyetem az isteni erő kisugárzása, ezért a világ dolgai az isteni dolgoknak csupán tükörképei. Az embert személyisége, énje gátolja meg az isteni dolgok megértésében. Hogy az Istennel való egyesülés, az emberi lényegnek az isteni lényegbe való tökéletes beolvadása megtörténhessék, az embernek önlétét kell teljesen megsemmisítenie. A szúfizmus világgyűlöletet, a földi dolgokkal szemben teljes közönyt és Isten iránt teljes bizalmat hirdet. Az ember oly akaratnélkülinek érzi magát Isten kezében, — hogy keleti hasonlattal éljünk — mint a hulla a hullamosó kezében. Az önlét megsemmisítését gyakorlatilag önkívületi állapottal, extázissal lehet elérni. Nem lehet célunk, hogy ezen a helyen a szúfi misztika rendszerének és az iszlám közfelfogására tett átalakító hatásának bővebb fejtegetésébe bocsátkozzunk. Néhány szóval azonban mégis meg kell emlékeznünk arról a szerepről, amelyet a misztikus tanok a török irodalomban játszottak. A szúfik, vagy máskép dervisek (fakírok), hogy misztikus céljaikat könnyebben megvalósíthassák, rendekbe tömörülnek s vagy kolostorokban laknak, vagy pedig vándor, kolduló életmódot folytatnak. A dervisrendek, minthogy szigorú fegyelem alatt állanak, sokszor jelentékeny politikai erőt is képviselnek. A XIII. századtól kezdve Anatóliában egész sereg szúfi szekta és rend keletkezik s mindegyiknek saját kolostori irodalma fejlődik. A szúfik egyik célja az, hogy tanításukat minél nagyobb körben terjeszszék. Mivel a bonyolult, sokszor homályos misztikus fogalmak kifejezésére a költészet alkalmasabb, mint a próza, azért a kolostorok költői versben próbálják szivünkbe lopni kifejezhetetlen érzés- és gondolatárnyalataikat. A dervisköltőknek kiváló érdemük az, hogy az élettel nem számoló klaszszikus divánirodalom korában is fenntartják és ápolják a török népies izlést. Vannak rendek, melyek kizárólag a nép között terjesztik tanaikat. Ilyen a bektásik rendje, melynek sejkjei nélkülözik a medresze műveltségét, dervisei egyszerű emberek a nép köréből. Ezért tudják verseikben a török ízlést oly biztosan eltalálni. Teljesen népies színezetű vallásos himnuszaikból (nefesz) hiányzik az igazi mély hit s helyét az irónia, a finom gúny, a kételkedés foglalja el. A bektási költészet irodalmilag a legnemzetibb költészet. De ha egyéb rendek költészetét tekintjük is, megállapíthatjuk, hogy a misztikus költészet az iszlámelőtti népköltészettel van összeköttetésben és mint népies költészet a jelenkorig megtartotta irányító szerepét a népies ízlésben, tehát összekötő láncot alkot a mult és jelen népiessége között. (Törökországban 1925-ben szűntek meg az összes derviskolostorok.) A dervisek romantikus világa letűnt. A néplélekkel azonban annyira összenőtt, hogy egészen természetesnek kell találnunk, ha az utána való