Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1930

58 gyámoláshoz hozzászokott és a maga lábán járni még nem igen tudó ritmusösztönnek kell tulajdonítanunk. így tehát abból a körülményből, hogy XVI. sz.-i verseink énekelt versek voltak, sok, a mai szemmel annak tartott, verselési fogyatékosságot tudunk megmagyarázni. Ilyen az említett ritmusingadozáson kívül a „hibás" cezúra. A cezúra majdnem kivétel nélkül hibátlan ott, ahol a dallam megkívánja ; ott ellenben, ahol a dallamban nincs cezúra, a szövegben sem kell feltétlenül ilyent keresnünk. Ha pedig mégis van, sőt meglehetősen következetesen jelentkezik, mint pl. az aszimm. 12-es dallamformára énekelt verseknél, ott a nyelvben levő ritmusösztön hatására kell gondolnunk. Nem kíván a dallam rímeket sem és feltétlenül ezzel kell magyaráznunk a század rímelésének gyarló mivoltát. A rímre, mint a vers zenei jellegének egyik fontos faktorára nem volt szükség, mert a szöveg zeneiségének a fogyatékosságait pótolta maga a dallam. A versek énekszövegmivoltával menthetjük a szótagszámnak a hellyel-közzel való megváltozását is. Ez is olyan fogyatkozás, melyet a dallam könnyen eltakart. Hogy pedig a felsoroltak csak mai szemmel nézve fogyatkozások, hogy a versek jellegének megfelelően nem is voltak azok, mutatja az a körülmény, hogy ebből a szempontból a korábbi versek is ugyanazt a stádiumot mutatják, mint a későbbiek, sőt akárhányszor megesik, hogy ugyanannak a formának a képviselői közül mai szemmel nézve a korábbi jobb vers, mint a későbbi. Lehetetlen elképzelni, hogy abban az esetben, ha a felsoroltak e verseknek mint énekszövegnek is hibáik voltak, ilyen paradox helyzet álljon elő, hogy ebből a szempontból legalább egy árnyalatnyi fejlődés ne történt volna! Igaz, hogy az említett érv nem jelent sokat, ha különböző szerzőket vizsgálunk meg, azonban ugyanezt a tanulságot vonhatjuk le Tinódi, Sztárai, vagy Szegedi Gergely verselési gyakorlatából is, akik tehát ugyanazt a formát töbször használják. Nem is volt szükség az említett hibák levetkőzésére mindaddig, míg a versek énekszövegek maradtak. Csak akkor, amikor a dallamtól elszakadnak, lesz szükség ebből a szempontból a tökéletességre való törekvés, mert az, ami énekelve nem hiba, felmondva szembeszökő fogyatékosság. A továbbfejlődés alapjait azonban már lerakta a dallam, a főbb kereteket megszabta, állandósította, fejlődésről tehát csak ezen kereteken belül lehet szó. És ezen a ponton látjuk XVI. sz.-i verselésünk korszakaikató szerepét a magyar verselés történetében : az épület már készen áll és állani fog akkor is, amikor a támasztó állványokat elszedjük mellőle. Igaz, hogy a falak még csupaszok, még hiányzik a kéz, mely az utolsó simításokat el fogja végezni, mindez azonmár könnyebb feladat, már csak rövid idő kérdése. Foglaljuk röviden össze, melyek ezek a keretek, melyek a továbbfejlődés alapját képezik. Egyszerűség kedvéért bocsássuk itt előre, hogy versformáink strófakonstrukció és szótagszám szempontjából már a megállapodottság stádiumát mutatják. A III. fejezetben az első helyen tárgyalt forma ma is 4 soros, soronkint 12 szótagszámú, a második helyen tárgyalt ma is 4 soros és 11 szótagszámú stb. A szótagszám ugyan hellyel-közzel még ingadozó, ez azonban annyira elenyésző, hogy bátran eltekinthetünk tőle. A középcezurás 12-eseknél megállapodott a cezúra a 6. szótag után, a sorfelek tagozodása azonban még ingadozó, mégis túlnyomó többségben van a 3j3 és a 4|2; fejlődés azonban egyik beosztás állandósulása irányában sem történik. Ugyanezeket állapíthatjuk meg az aszimm. 12-es dallamformára énekelt sorfajról is — azzal a kiegészítéssel, hogy bár a középcezura itt is megállapodott, mégis töbször hiányzik, mint az előbbinél. Ezzel a kiegészítéssel verstanilag ezt is a fenti sorfajhoz kel! számítanunk.