Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1930

8 A versformáknál ezeken kívül még egy fontos kérdés fog szerepelni, az t. i., hogy az illető forma középkori anyagunkban megtalálható-e, ha igen, mennyiben mutat és egyáltalában mutat-e hozzá képest a XVI. sz.-ban fejlődést? A dallamformáknál először a különböző sorfajokat fogom tárgyalni, azután a strófaszerkezeteket. Itt is első helyen az izometrikus-izoritmikus alakulatokat, másodsorban az izometrikus-heteroitmikusokat és végezetül a heterometrikusokat. A legkisebb ritmikai eltérést már külön típusnak számítom. A versformáknál nem célszerű külön venni a sorfajokat, ezeket a versszakszerkezetekkel együtt fogom vizsgálat alá venni. Itt is előbb tárgyalom az izometrikus és csak azután a heterometrikus alakulatokat. Végezetül még két fontos körülményre kell az anyag tárgyalásának a megkezdése előtt felhívnom a figyelmet: 1) Milyen körülmények között kerültek a tárgyalandó énekek előadásra? Az ilyen kevert ritmusoknál ugyanis hol az egyik, hol pedig a másik ritmikum jut túlsúlyba. Ha pl. egy indulót, hol orchestikus és beszédritmus egyesül, menetelés közben énekelnek, a beszédszerűség háttérbe szorul és a feszes orchestikus ritmus jut uralomra, minek következtében ott, ahol a zenei akcentus és a szöveg értelmi akcentusa nem esnek egybe, az előbbi az utóbbit elnyomja. Ha azonban ugyanazt az indulót menetelés nélkül, koncertpódiumon adják elő, a helyzet megfordul : az orchestrikus ritmus feszessége felenged az értelmi akcentus javára. XVI. sz.-i verseink legnagyobb része biblikus, ókori, középkori tárgyakat, korábbi vagy egykorú történelmi eseményeket, aktuálitásokat, vallási problémákat stb. feldolgozó széphistória, verses krónika, polemikus, szatirikus stb. vers. Mindezeknél pedig nem kizárólag és talán nem is elsősorban az ének által való gyönyörködtetés volt a cél. A legkülönbözőbb helyekről összeszedett történetek egyetlen célt szolgáltak: a tanulságadást. Nem kell egyebet tennünk, mint Tinódinak, XVI. sz.-i énekes irodalmunk ezen legtipikusabb képviselőjének a Cronicá-jához írt előszavából az első sorokat elolvasnunk: „Ez jelönvaló könyvecskét szörzeni nem egyébért gondolám, hanem hogy az adakozó, bajvívó, várak-, városok-, rontó és várban szorult magyar vitézöknek lenne tanulság, üdvességes, tisztösségös megmaradásokra, az pogán ellenségnek mimódon ellene állhassanak és hadakozjanak." Tehát azért énekeltek énekszerzőink, hogy a hallgatóság azt, amit előadtak, meg is értse, hogy azután a megértettekből okulást meríthessen. Vagy miért szerepel ezekben a versekben elejükön is, közbül is léptennyomon a figyelésre, a „jól meghallgatásra", a „jól megértésre" való felhívás? A dallam is ezt a figyelemfelkeltést és ébrentartást szolgálta. Lehetetlen tehát ezeknél a legtöbb esetben több száz soros énekeknél végesvégig dallam-megszabta feszes ritmust feltételeznünk, olyan előadást tehát, ahol a dallam a szöveggel szemben korlátlan úr, ahol az utóbbinak csak az a joga lenne, hogy a dallam-megszabta ritmusba beletörve azt el lehessen vele énekelni. Igenis voltak jogai a szövegnek, az értelemnek is és a dallam ott, ahol az utóbbit elnyomta, kénytelen volt engedni. Hogy ez tényleg így történt, azt a következő fejezetekben fogjuk látni. 2) A másik körülmény, amire figyelemmel kell lennünk, ami az elsővel szorosan összefügg, az, hogy XVI. sz.-i zenénk homophon volt. Ez pedig jobban enged a beszédszerűség követelményeinek, mint a polyphon zene.