Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1930

6 getlenítette magát a dallamtól, mert más, ugyanazon ritmusformában írt dallammal is lehetett énekelni, sőt énekelték is. Ez a magyar parasztzenében annál könnyebb volt, mert itt tudvalevőleg a szöveg egyes szótagjai és a fölöttük álló dallamhangok nem felelnek meg egymásnak prozódiailag. — A következő típus az, midőn a szöveg ugyan már független a dallamtól, önálló életet él, formáját azonban nem, a dallamtól függetlenül állította elő, hanem röviddel előbb tőle kapta. És befejezésül még egy fajta énekszövegről emlékezzünk meg, arról, mely felmondanivaló versnek és előbb készült, mint a dallam, ezt csak utóbb komponálnak hozzá. A helyzet megcserélődik: a ritmusideál, a dallam formai alakítója itt már a szöveg. Osszetartozandóság szempontjából az első csoport stádiumát mutatja: a dallam egy meghatározott szöveghez van kötve. Elsőrangú fontosságú kérdés számunkra : XVI. sz.-i verseink a felsorolt énekszövegtípusok melyik csoportjába tartoznak? A kérdésre a feleletet felerészben azonnal megadhatjuk. Énekelt versekről van szó, melyek ritmusukat a dallamtól kapják és nélküle önálló életet nem élhetnek. A kérdés második fele tehát az, hogy a fenti két csoport közül melyikbe tartoznak. A kérdést egy, a XVI. sz.-i versek formai megvizsgálásánál igen fontos fogódzó, a nótajelzés, dönti el. Van egy egész sereg olyan vers, amelyiknek nincs nótajelzése. Mit jelent ez? Vagy elfelejtették a kiadók, ill. másolók a nótát megjelölni, vagy saját eredeti dallamára énekelték a verset, vagy pedig annyi megfelelő ritmusformájú dallam volt közismert, hogy akár a szerző, akár a másoló vagy kiadó fölöslegesnek tartotta külön nótát megjelölni. Mert hogy nem mindegyik vers egyidőben készült a dallammal, bizonyítják az alábbi nótajelzések: „Ad notcim x", „nótája x", „x nótájára" (tehát pl. „Az Jázon nótájára"). Ezek azt jelentik, hogy a szöveg vagy valamely már ismert vers dallamára készült, vagy nem ismerve az eredeti dallamot erre is énekelték, vagy pedig az énekeskönyvek összepárosították a szöveget egy olyan dallammal, melynek ugyanaz lévén a ritmusformája, a szöveget el lehetett rajta énekelni. Még tanulságosabbak az ilyen nótajelzések: „x nótájára, avagy: y", „ad notam x, avagy: y"; legtöbbet mondanak azonban számunkra a következők: „Nótát keress, avagy szabjad erre : . . .", „Sokféle énekből röndelketsz. Jó ímez is :...'' Említsük meg befejezésül, hogy sok vers található anyagunkban, melyeknek a különféle énekeskönyvekben más-más a nótajelölésük. Mi következik mindezekből? Az, hogy a szöveg, mely ritmusát ugyan a*dallamtól kapta, és dallam nélküli életet nem élt, nem volt szükségkép egy bizonyos dallamhoz láncolva, hanem ugyanazon formatípuson belül — miként a népdalt — más dallamokra is énekelték. Hogy ez csakugyan lehetséges volt-e és miért, arra vonatkozólag a következő fejezetekben kapják meg a feleletet, mely XVI. sz.-i verselésünknek egyik legjellegzetesebb oldalát világítja meg. Az énekelt verseknél a dallam átadja ritmusát a szövegnek. A dallamritmus levetítődése azonban nem tökéletes. A nyelvnek is megvannak a maga törvényei, melyeket a szöveg érvényesíteni akar és alkalomadtán érvényesít a dallam rovására is. A dallam felébreszti a szövegben a ritmikus hajlamokat. A két faktornak: dallamnak és szövegnek a ritmikus hajlamai azonban nem minden pontban egyeznek meg. Mi ennek a következménye? Az énekelt versben mind a kettő olyan ritmikus követelményeket és olyan mértékben juttat érvényre, hogy a kettő össze ne ütközzék. Kompromisszum jön tehát létre a kettő között, melynek az eredménye az énekelt versnél egy kevert ritmusfajta. A ritmus tényezői zenében is, versben is elsősorban egyes részeknek nyomaték által való kiemelése,