Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1930

Egy négyszáz év előtti kor tükrének a keretei állanak nagy vonásokban megrajzolva előttünk. Ha valamely kor irodalmához fordulunk, hogy az illető kor törekvéseit megismerjük, lelkébe belepillantsunk, szellemébe behatoljunk, először ugyan az irodalom tartalmi része érdekel bennünket és csak azután a hogyan, pedig a kettő szoros kapcsolatban áll egymással, egyszerre születtek és egymást éltetik: az egyik a másik nélkül alaktalan, élvezhetetlen tömeg, illetőleg üres, merev váz lenne. Mind a kettő ugyanabból a háttérből bontakozik ki, azonos okok, azonos körülmények teremtették meg őket. Ha tehát a meglevőből, az utókorra maradottból viszsza akarunk következtetni az őt létrehozó okokra, az egyik, a tartalom, époly mellőzhetetlen, mint a másik, a forma, mely által az előbbi testet öltött. A barokk festészetnek heroikus keretei, hatalmas, az ellentéteket a végső feszültségig fokozó formái époly tipikus jelenségei a kornak, mint tárgyai, mint emberideálja: a vallásos hérosz, a vértanú, kinek lelki nagyságát hatalmas testi méretekkel is igyekszik kifejezésre juttatni. A XVI. sz. költészetének egyes formái épúgy magukon hordják a reformáció korának kélyegét, akárcsak Sztárai polemikus drámái, mert a reformáció nemcsak új vallási tételeit juttatja el hozzánk, hanem azokat a formákat is, melyekben azok testet öltöttek. Hogy XVI. sz.-i énekeink egy hangon szólaltak meg és nem mutatnak fel olyan változatos ás művészi formákat, mint a külföld egykorú zenéje, hogy énekszerzőink nem érnek rá többszólamúsággal bíbelődni, épúgy jellemző a korra, mint Tinódi históriás énekeinek a kortársak részére okulást, bátorítást, figyelmeztetést adni akaró célzata. Vagy nem jellemző-e, hogy XVI. sz.-i énekeinkben a két legkedveltebb ritmusforma (a szimm. 12-es és a cezurátlan 11-es) éppen a vallásos és hazafias célokat szolgáló históriás énekekkel kapcsolatosan kristályosodik ki, állandósul ? Vagy miért van az, hogy XVI. sz.-i zenénk reprezentánsa nem az instrumentális, hanem az énekelt zene és hogy verses irodalmunk nem felmondásra vagy olvasásra, hanem éneklésre volt szánva? Az egyik épúgy rávilágít a korra, mint a másik: a zene nem önmagáért volt, nem azért, hogy pusztán gyönyörködtessen, hanem hogy a tanulságokat adó szöveget szárnyra kapja, előadását élvezetessé tegye, meghallgatását biztosítsa. A kettő szövetsége pedig XVI. sz.-i verselésünkre vonatkozólag fontos következményeket jelent, olyannyira, hogy e kor verselésének a későbbi korokétól élesen elkülönülő jellegzetessége éppen az énekelt vers folyománya. Nézzük már most, milyen viszony volt a XVI. sz.-ban dallam és szöveg között. A szöveg a dallam függvénye, nélküle önálló élete sincs. Az a ritmusideál, mely a maga formáját a szövegnek is átadja. Mégsincs a szöveg egy meghatározott dallamhoz kötve, mert ugyanazon ritmusformán belül egyik dallamtól a másikhoz vándorol. Bizonyíték erre a nótajelzés és a Hoffgreff-gyüjtemény, ahol több vers ugyanazzal a dallammal szerepel. Hogy pedig ez lehetséges volt, meggyőződhetünk, ha a dallamritmikumnak a szövegre való levetítődését megvizsgáljuk. A dallam uralma ugyanis nem teljes, dallam és szöveg ritmikai találkozása csak a főbb keretekre szorítkozik. Ezek a főbb keretek azok a kapcsok, melyek a dallamot és szöveget együtt tartják. Ezeken belül mindegyiknek megvan a maga külön, elevenen lüktető élete. Bizonyos függetlensége tehát a szöveg-