Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1930

4 letes és egyúttal énekszövegnek használhatatlan. Minden irodalomban vannak olyan költők, kiknek a megzenésítésére a legnagyobb zeneszerzők is vagy egyáltalában nem, vagy pedig nehezen szánják rá magukat, holott az illetők formailag is tökéleteset alkottak. És fordítva: hány vers kiváló énekszöveg, dallama nélkül azonban kirínak belőle a verselési fogyatékosságok. Tehát éneklésre és felmodásra szánt vers között lényegbwágó különbségek vannak. Egyiknek is, másiknak is megvannak a maga szabályai, követelményei, melyek nem alkalmazhatók a másikra. Lesznek olyan versek is, melyek énekszöveg mivoltuk mellett felmondásra is alkalmasak, legtöbb esetben azonban ha a felmondani való vers törvényei szerint hangoztatjuk az ilyent, ugyancsak meg fog döcögtetni. XVI. sz.-i verseink is éneklésre voltak szánva, tehát ez az a szempont, mellyel közelítenünk kell hozzájuk, hogy ritmikai mibenlétüket tisztázhassuk. Az éles elkülönülést énekszöveg és fölmondásra szánt vers között XVI. sz.-i verseink formai részével kapcsolatosan már elég korán észrevették, a disztingválás azonban csak egy-egy elejtett szóban, mondatban nyilvánult meg, gyakorlati követőkre mind a legújabb korig nem talált. Arany János régi, gyarló rímelésű verses emlékeink mentségére azt hozza fel, hogy lévén a ritmus a fontos, a rímelés másodrangú követelmény, sőt talán egyáltalában nem is volt követelmény: „Lehet, hogy a magyar fül szinte megérzette, ha a sorok végei történetesen összehangzottak, de nála a rhythmus, nem a rím, lévén a fődolog, ez utóbbit könnyen nélkülözte; s ha Tinódi a vala—vala helyett ép semmi rímet sem használ, az a hallgató előtt, úgy látszik közönyös dolog leendett"

1)- Még többet mond egy alábbi nyilatkozatában, mely nemzeti vesformáink zenei eredetére céloz: „Régi jó verselőinket semmi sem vezette ímez alakításban, mint a népi dallamok öntudatlanul bennök zengő rhythmusa; hogy botlottak nem egyszer, természetes. De így is a rhythmus a fényoldala verselésöknek, azt felfogva, érezve hajlandóbb az ember megbocsátani a még lábra alig kapott rímek silányságát"

3). Arany tehát jól látta a ritmus prioritását a rímmel szemben. A kötött beszédnek a ritmus a lényegesebb és időbelileg is előbb meglevő alkotórésze. A rím másodrangú és későbbi fejlemény. Ennek az az egyszerű oka, hogy a szöveg ritmusa a dallamtól nyerte eredtét. Ritmuson kívül , pedig a dallam nem adott neki mást, de nem is követelt tőle többet. Épen ezért rímre nem volt szükség mindaddig, míg szöveg és dallam együtt maradt, Mihelyt azonban a kettő elvált egymástól, szükségessé vált a rím is, hogy a zenei elem, melyet az énekelt versnél nagyobbrészt a dallam képviselt, részben valami módon pótoltassék. — Igen kevés az, amit Toldy Ferenc a dallamra célozva Tinódi mentségére mond: felette igazságtalan az, aki őt míveletlen költői előadása, nyelve s rossz rímei után ítéli meg.*"

3) — Már közelebb visz bennünket a problémához Erdélyi Pál. „A rímek ellen hangoztatott kifogás — írja egyik munkájában

4) — alig esik olyan szigorú számításba, ha meggondoljuk, hogy ezeket az énekeket zenekísérettel szokták inkább énekelni, mint szavalni, ... a vers tudta pótolni a gyenge rímelést, a zenei elemet, magával a zenével." Majd alább: „Nem szabad egyoldalúan ítélni a mult felett, legkevésbbé szabad valamely tényt kiemelni korából." Már pozitív szempontokat a vizsgálódáshoz zenetörténészeink adtak, így elsősorban Kodály Zoltán, aki egyik munkájában a melódia segítségével magyarázott meg egy sokat emlegetett „hibát" XVI. sz.-i verselésünkben, a hibás ') A magyar nemzeti versidomról. Összes munkái. 1884. 278. 1. 3) Ugyanott 288. 1. ') A magyar költészet története. 1867. 154. 1. 4) A XVI. és XVII. sz.-i magyar hist. énekek 32. 1.