Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1928

4 zásáról. Iskolai előadásaim közben tapasztaltam, mennyire érdek­lik az ifjúságot ezek a kérdések. A kémiai oktatás mai keretei azonban nem elegendők tárgyalásukra. Azért ezt a helyet hasz­nálom fel tanítványaim idevágó ismeretének kibővítésére. Csődbejutottak-e valóban a természettudományok? Erre a kérdésre, is válaszolni szeretnék dolgozatomban. Sokszor előfor­dult már a természettudományok történetében, hogy ismereteinkkel össze nem egyeztethető új jelenség bukkant föl. Előtte megtorpant a diadalhoz szokott emberi ész. A hozzá nem értök ilyenkor mindjárt csődöt emlegetnek, a természettudós azonban nvereséget lát benne, mert a megnyugvást nem ismerő emberi szellemet minden aka­dály további kutató munkára ösztönzi. Ami tehát a nagyközönség szemében csőd, az épen a tudomány haladását, előbbrevitelét szolgálja. A nagyközönség a természettudományos munkáról, kutatásról rendesen csak a csodálatos technikai alkotások révén vesz tudo­mást. Ezek teszik könnyebbé életét, ezek biztosítják kényelmét. Csak kevesen tudják, hogy amíg egy ilyen technikai alkotás meg­valósul, azt hány tudós kutató szellemi munkája, emberöltőt betöltő búvárkodása előzte meg! Ilyen hangyaszorgalmú alkotó munka folyik most az anyagszerkezet vizsgálata terén is. Nyomában új jelenségek kerülnek napfényre, új megállapítások, törvényszerűsé­gek támadnak. A munka gyümölcsét a most fejlődő nemzedék talán már élvezni fogja, illő tehát, hogy betekintsen a kutató munka műhelyébe. A régi anyagelmélet. Mi az anyag, milyen az anyagnak a szerkezete? Ez a kérdés már a legrégibb idők természetvizsgálóit és bölcselőit is foglal­koztatta. Es érthető is. Hiszen anyag, ez a letagadhatatlan való­ság vesz körül bennünket mindenünnen, kiséri minden lépésünket. Minden megfigyelhető természeti jelenség anyaghoz kötötten nyil­vánul meg. Anyagból áll a szervetlen világ, de anyag alkotja az élő szervezetek testét is: az egysejtű kis parányokét épúgy, mint az állat- és faóriásokét, vagy a teremtés koronájáét, az emberét. Az anyag szerkezetéről vallott felfogásban már a legrégibb időtől fogva két elv állott egymással szöges ellentétben: a kontinu­itás és diszkontinuitás elve. A kontinuitás elmélete az anyagot a térben folytonosan eloszlottnak tekinti. Ez másképen annyit jelent, hogy az anyag az általa elfoglalt teret teljesen, hézag nélkül kitölti, épúgy végtelenül osztható, mint a tér és az idő. A diszkontinuitás elmélete szerint pedig az anyag nem folytonos, hanem nagyon apró, de határozott nagyságú, tovább nem oszt­ható részekből áll.

Next

/
Oldalképek
Tartalom