Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1926

12 szer a színházban ugy tűnik fel a mester előtt, mintha a színészek értelmetlenül beszélnének. Kénytelen egészen a zenekar mellé állni. Majd azt veszi észre, hogy a magasabb hangok néha szünetelnek. Önmagán nem tudja megkülönböztetni azt, hogy halkan vagy hangosan beszél-e. Ugyanígy jár a környezettel. Ha kiabál valaki, mert látja, hogy nem értik beszédjét, az rendkívül rosszul esik neki. Rémes bizonyosság vesz erőt rajta. Megkezdődik a hajsza egyik orvostól a másikig. Az egyik hideg fürdőt, a másik langyosat ajánl, a harmadik teát rendel fülei számára, de azok csak zúgnak, egyre zúgnak tovább. Pihenést, falusi tartózkodást ajánlanak neki. Kétségbeesve menekül Beethoven az emberek elöl. Még nem vettek semmit sem észre, talán szórakozottságnak tartják, ha nem ért meg mindent. Micsoda sors ! Szivettépő elgondolni is! A hallást, a zenész legértékesebb szervét, amelytől alkotásai függnek, kell elveszítenie, lelkének hangáradatait eltorlaszolnia, elsülyesztenie, mint azt a folyót, amely a föld alatt sziklák között tűnik el. Rémes, kegyetlen végzet ! Senki sem sejti, mi történik vele. A zongora, bizalmas társalgásának múzsája érintetlenül marad. Vele egyedül sohase érezte magát elhagyatottnak. És most az is hallgat. 0, aki oly szívesen mutatja művészetét az embereknek, aki a taps balzsamát annyira élvezi, most hirtelen megakasztva látja győzelmes pályafutását; a virtuóznak vége ; ez már bizonyos. Azonban Beethoven még nem tudja, hogy felsőbb hatalom lebeg felette, amely kényszeríti, hogy mondjon búcsút annak a művészi iránynak, amely úgyse vezeti magasztos és magasbatörő céljai felé ... Így tekintve a dolgot, tragikuma egészen más jelleget ölt. Ami átoknak látszik, abból áldás fakad. A virtuózból csak most lesz nagy zeneszerző. Eleinte fájdalmat érez, lelke lázong. Kitaszítottnak érzi magát, önkéntes számkivetésbe megy. Temperamentuma hozza magával, hogy dühöng, tombol. Tusakodik az Istennel, ő, aki lelke mélyén alázatos. Elátkozza életét. Dacolni akar a végzettel, bár tudja, hogy lesznek pillanatai, mikor Isten legszerencsétlenebb teremtményének fogja érezni magát. Azonban valakinek ki kell öntenie szive bánatát, egyik barátjának, 'akinek diszkréciójáról biztos. Ez a kurlandi barátja Amenda Károly, akit két évvel ezelőtt megismert Lobkowitz hercegasszonynál, ahol ez felolvasó volt és Mozart gyermekeinek oklatója. Együtt sétállak, úgyhogy már közmondásos lett, ha az egyiket nem látták : „Hol a másik ?" Boldog idő volt. Akkor barátságos együttlétük alkalmával Beethoven sokat ábrándozott, improvizált a znngorán. / nenda egyszer így szólt: „Örökké kár, hogy ez a zene abban a pillanatban megszűnik, amelyben megszületik." „Tévedsz barátom" — felelt Beethoven és a rögtönzött darabot a legkisebb eltérés nélkül elismételte. Egy másik alkalommal nem tudott házbért fizetni. „Könnyű ezen segíteni" — szólt Amenda, és ad barátjának néhány órai időt zenei variációkhoz. Kérdésére később, hogy már elkezdette-e-, Beethoven odanyújt egy kis cédulát, igy szólván : „Itt van, vidd." Amenda elviszi ezt a házigazdának a lakbér helyett, megmagyarázván neki, hogy vigye el nyugodtan egyik kiadóhoz utalványképen. A gazda gyanakszik, de elfogadja ; majd örömtől sugárzó arccal, lelkendezve rohan vissza és kérdi, nincs-e még ilyen cédulája. Hány barátját segítette ki ilyen cédulákkal. Erre vonatkozik Beethoven megjegyzése, neki csak leülnie kell „und es ist ihm geholfen in kurzer Zeit." Ézen meghitt barátjának, aki 1799. őszén tért vissza hazájába, Beethoven ir falusi magányából és közli vele nagy bánatát. (Lásd Amendához intézett levelét.) A testi fájdalmakhoz azonban más bajok is járultak. Beethovennek állandóan volt valami szenvedélye, amely sokszor egészen az önkívületi állapotig fokozódott. Értem alatta végtelen tisztaságú szerelmeit. Szabados gondolatok, kétes beszédek borz?lommal töltötték el. Mozartnak sohasem bocsátotta meg,