Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1914

21 adni. Pedig ők az egyéni érzelmek lantosai. Az egyén — aki békében legszebben dalolt mindenről — keresgéli az alaphangot, de nem találja a megfelelőt, próbálkozik, majd el nem találva lelkének visszhangját, leteszi a lantot. A közfelfogástól elütő megállapításunk megvilágításában nézzük e költők lelki világát. Legöregebb költőnk Lévay József „Észak urá"-ban ad kifejezést. Megindul a cár, észak ura jég hónából, — hol jég a — szabadság is — hóditó útjában. Örökünkből akar kidűlni Hol itt a bíró, az Isten ? „Itt van, itt van, fegyverünkre bízva Mutassuk meg egyszer a világnak Példáját a vén nagy Góliátnak." (Vasárnapi Újság 1914. 39. sz. 739 o.) Búcsúzó múzsáját megihleti a népek csatája, de szelíd, gyöngéd lelke már csak búzdítani tud a harcra. O élte alkonyán mint „bús gerlice" turbékol száraz ágon, a nagy vulkanikus talajon. Hazafisága, mely Midben, a Babiloni vizeknél zengett halhatatlanul, csak gyérei pislákol, szinte kötelességszerűen. A régi gárda tagjai az Arany és Petőfi örökségnek fentartói közül Szabolcska Mihály, Jakab Ödön, Kozma Andor is benne izzanak s lelkűkből is kisugárzik a dal, az ének. Talán a Koboz dalol legrajongóbban, de nemzeti szimfóniákat most csak gyengén tudja énekelni, Rapszódiájában bíztatja katonáit „Előre". Tüzes hangon hívja őket a harcba, de az igazi Dávid zsoltárokat, Tirteus, Petőfi dalokat nem dalolja. Krónikájában helyesen énekli azt, hogy mit tudja a hűvös számító elme, hogy most mit érez a költő szíve. Nem is vonja kétségbe bírálója faja szerelmét csak várja az igazi nemzeti szimfóniát. Költőt teremtett inter arma is a harc, de csak