Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1900

15 Mig az* ifjú Horatius Hellas ege alatt a múzsáknak szentelte idejét, addig otthon Rómában nagy dolgok történtek. A hatalmas Julius Caesar, ki a roskadozó köztársaság romjain a korlátlan egyeduralmat akarta megalapítani, Kr. e. 44-ben március Idusán elvérzett Pompeius szobra tövében, lelkét azonban Cassius, Brutus, Casca tőre nem tudta megölni, a köztársaság napja leáldozóban volt s Caesar szellemi örökösei menekülésre kénvszeritették a szabadság elszánt védőit: Brutust és Cassiust, akik Göröghonban sereget toborzottak a vonagló köztársaság megmentésére. Brutus az Athenaeben tanuló ifjakat is felszólította, csatlakozzanak zászlaja alá. Horatius lelkesedéssel engedett a hívó szózatnak, beállt katonának s annyira kivivta magának Brutus becsülését, hogy ez tribwim milihtm rangra emelte. (Sat. I. 6. 48.) Részt vett Kr. e. 42-ben aPhilippi mellett vívott szerencsétlen csatában, melyben a köztársaság ügye végkép elveszett. Cassius rabszolgája kardjába dőlt, Brutus minden reményét elveszítve önkezűleg vetett véget életének. Horatius pedig több honfitársával együtt, élve az Octavianus által hirdetett általános amnestiával, visszatért Rómába, valószinüleg 41-ben. A szerencsétlen kimenetelű csatában való részvételéről a Pompeius Varushoz intézett ódában emlékezik meg költőnk s tréfás hangon azt mondja, hogy futásközben elhagyta pajzsát is. Tecum Philippos et colerem fugám Seusi, relicta non bene parmula (Od. II. 7. 9—10.)