Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1899

72 „Mit vétettem? örök fagy zordon széki, csikorgó Eurusnak sivatag birtoki, medve helyek : Kőszálakkal eget rémítő bércek : ugyan mit Vétettem ? szivem része, Bacsányim elhagy : És ölötökbe siet! — lágyuljon kebletek! e nagy Költőnek fejivei bánjatok óva, hegyek! Nagy ; mert érceket is gyönyörű lantjával elolvaszt : Meglepi, bátor acél, mellettek azzal öröm. Sarkcsillag, magad is, Molnár! hordozzad ez útban, S mint engem szoktál égve szeretni, szeresd. Indulsz ? — Ah, nem lesz a szívem itthon el — addig, Mig haza nem fordulsz és veled el nem hozod." Kisfaludy Sándornak »Bacsányihoz« c. ódája, célozva a költő szenvedéseire, kiemeli, liogy B. a »sorsnak örök kerekét« két ízben is más irányba akarta terelni s léte majdnem megsemmisült, melyet az Isten: „Hogy a magyarnak messzefénylő Csillaga lenne, azért teremtett." De az igaz magyarok, kik a fényt nem irigyelték tőle, könnyhullatva gyászolták öt, habár olyan is akadt, ki, mivel maga akart egünkön ragyogni, dühösködött reá jelességei miatt. Majd szeretettel inti, hogy a sors vaskerekét hagj'ja forogni, ne álljon elébe. Hiszen az idők és emberek úgysem változnak meg. Jobb lesz tehát, ha lelkének szárnyain sasként az egekbe száll s a költészetnek él. Azután igy buzdítja: „Beszéld el Árpád szép ajakával a Magyarnak a jót és igazat s nagyot, Szépet, dicsőt, melyet Te a sors Könyveiben kijelelve láttál".