Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1899

•44 „Hát még? lia megszomjúzik, és bátorkeszit Kezd inni (várj, majd észre jösz !) Mig jobb szemét pillantja, változzék bora Mézes Tokajnak cseppivé. Midőn kifáradt és az álom édesen Elfogta bágyadt tagjait : Gágogjanak, lármázzanak, süvöltsenek A lúdak, a récék s egyébb Tollas lakossi Pj'ber udvarának, úgy, Hogy Dávid azt — ne hallja meg. A mely szobába lakni ment, azt a hurut A nyughatatlanság egész Táborral ostromolja ; s mihelyt ő kilép, Ártatlanul rohanja meg." Elég, szerettem nrázsa, már elég: talán Számunkra most ir verseket." De B. Szabó csak nem akarta a lantot kezébe venni. Időközben Bécsbe is el kellett mennie, mert nehéz betegség gyötörte, melyet aztán, a mint látszik, magnetizmnssal gyógyíttatott. Erre céloz Virágnak »Szabó Dávidra« c. verse, mely tréfás gunynyal érinti azt a gyógyító módszert, mely szerint »a patiens fejére sisak, karjaira, mellére, lábaira stb. lánc tétetik.« Azért kiált fel Virág: „Oh bécsi láncok, bájoló Fák, padok és sisakok!" Epistolájában újra kifejezi B. Szabó lantja iránt való hódolatát, midőn tudtára adja, hogy beteg létére ő is felkeresi a »nagyhirü Bécset«, mert hisz barátjának is akarata ez. Levelét e sorokkal végzi: „Múzsa, hová csaptál ? vidd hírül, hogy megyek. Aki Mennyei lantjával fákat, kőszálakat indít, Nem csuda, hogy könnyen megmozdíthatta Virágot."