Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1899

39 S múzsáknak szentelvén hanyatló napomat, Lassan nyújtogatnák Párkák fonalomat.'" Ányosnak kora halálát a klasszika! iskola egyik legnagyobb tehetsége, Virág Benedek, siratja meg. Lelke előtt megjelenik az elhunyt költő árnya, kit lelkesedve üdvözöl, hiszen oly régen vágyódott ismeretsége után. De hasztalan minden! »Az éj kegyetlen asszonya* sem fiatal korát, sem nemes elméjét nem nézte s megölte a költötársat. Majd a múzsa lép tél. ki vigasztalni igyekszik a kesergő Virágút : „Mit gyötrőd magadat ? minek öntőd könnyeid árját ? El nem hal, úgymond Ányosod. Ezt én nem hittem, mert a nagy fájdalom és bú Nem hajt szavára senkinek. Engedj meg, ha talán vétettem, kellemes árnyék! Most már örülök sorsodon." íme, igy nyújtja egyik költő a másiknak az elismerés pálmáját abban az időben, midőn a »Jámbor Szándék« még igazán jámbor szándék volt s mikor a magyar iró mindenkitől elszigetelve, legfülebb költő barátjainak elismerő, buzdító szavain lelkesedett, mikor még nálunk is majdnem illettek Horatius szavai: »Omnes hi metuunt versus, odere poefas.« (Sat. I. 4.) Azok a különböző költői levelek alkották a kapcsot az irók között életükben s azok az elegiák voltak pótlói az emlékbeszédeknek, melyek csak akadémiánk megalapításával jöhettek szokásba, jórészt francia minta után. E költői leveleknek köszönhetjük, hogy a hazában szerteszét lakó iróink el nem csüggedtek, el nem némultak;