Premontrei katolikus gimnázium, Keszthely, 1897

91 költészetünk sajátos és sajnos s föntebb már megemlített viszonyaiban kereshetjük. A profán költészet nagyon sok művelőjét is felemlíthettem volna egy-két vallásos költeményük révén. Ámde én azt vallom, hogy nem minden egy költő, a ki megénekli az Istent, remél a Gondviselésben, áhítja a jobbak győzödelmét s elfordul a sártól, szennytől: egyszerre kész vall. költő is. Oh ! a vall. költőtől többet várunk: nem elég, hogy ő szeresse az Istent, — szerettesse meg azt velünk is. Nem elég, hogy olykorolykor vallásunkhoz fordul tárgyért, eszméért, hangulatért, ihletért, hanem szükséges, hogy folyton-mindíg onnan véve ihletet nemes, fenkölt érzelmeivel vonja be, szentelje meg egyéb érzelmeinket is; aranyozzon be mindent a családi szentélytől a hazaszeretet oltáráig: egyszóval legyen összekötő kapcsa égnek és földnek. Ezzel egyszersmind megjeleltem óhajomat is, hogy viszont milyennek szeretném én vallásos költészetünket: gazdagodjék tárgyban, hangban, nemzeti jellemben s iparkodjék gondolat és érzésvilágát a művészet határai között művészileg érzékifeni. Hirdesse, magasztalja, az Istent, vigasztalja, emelje az embert, mert »a lantot Isten nyujtá gyermekének, a föld fiának kéjül, vigaszul« (Garay) s csak így lesz valóban szent a költő lantja és A föld működését Csillagtáborából Őrszemekkel néző Isten adományai (Petőfi.)